Munkástörténet
A tanulmány az NDK-kutatás és a munkástörténet-írás (azon belül is a gazdag német hagyományok, irányzatok) összekapcsolásával igyekszik megmutatni, hogy közelebb kerülhetünk a pártállami diktatúra jellegének, természetének megértéhez, ha a munkásállam legitimációs ideológiájának megfelelően a dolgozó „tömegek” viselkedését, mentalitását, politikai-társadalmi nézeteinek alakulását vizsgáljuk. Az NDK-kutatásban már lezajlott a totalitárius–revizionista vita, amelynek során a revizionisták éppen arra hivatkoztak, hogy a munkások, a dolgozó emberek nemcsak passzív elszenvedői voltak az egypártrendszeri diktatúrának, hanem bizonyos keretek között maguk is alakították a sorsukat, és a mikrokörnyezetben élhettek „normális” életet, sőt, ha a hétköznapi ellenállás példáit nézzük, akkor informális nyomást is képesek voltak gyakorolni a hatalomra. A tanulmány számba veszi és példákkal illusztrálja a rendszerváltás utáni munkáskutatás főbb irányzatait, a vizsgált témákat és a módszertani sokféleséget. A revizionizmus tehát nem más, mint ernyőfogalom: a totalitárius modell bírálóit, kritikusait jelöli, akik természetesen igen sokféle elméleti és módszertani alapokon állva közelítenek a mindenható állampárt és állam koncepciójának megkérdőjelezéséhez, annak bemutatásához, hogy a diktatúrának is voltak a hétköznapi életben korlátai, mint ahogyan ezt a hétköznapi ellenállás példái is mutatják.
Ez az esszé a munka és a munkások történetének még mindig alig kutatott fontos témáját tárgyalja: a nőknek azon aktivizmusát, amelynek középpontjában a munka áll, és amely a társadalmi nemek és a munka történetének csomópontjában helyezkedik el. Megtárgyaljuk az ezen történetírások közötti összetett történelmi kapcsolatot, amely akkor bontakozik ki, ha mindkét oldal a nők munkásaktivizmusa történetének tanulmányozásával foglalkozik. Bemutatjuk a munka társadalmi nemek szerinti történetének historiográfiai genealógiáját, valamint viszonyát az új globális munkatörténethez. Majd kitérünk három nagy témára, amelyeknek, úgy véljük, fontos helyet kellene elfoglalniuk a munka globális történetének kialakításában. Ezek: a nők munkaügyi aktivizmusa a férfiak, illetve nők által dominált kontextusok sokaságában, az aktivisták cselekvési lehetőségeinek és az aktivizmusnak az újragondolása, végül pedig a női aktivisták életrajzainak tanulmányozása. Mindent egybevetve az esszé bemutatja, hogy a feminista munkatörténészek által teremtett kutatási hagyományok, a közöttük folyó viták, és az általuk létrehozott konceptuális megújulások kulcsfontosságúak a társadalmi nemekről, valamint a munkáról és munkásokról szóló globális történetírás koncepcionális előmozdításához.
Ebben a tanulmányban a magyar munkásosztály 20. századi politikai magatartását és identitásváltozásainak a kérdéseit vizsgálom. Arra a kérdésre keresek választ, hogy az ismétlődő rendszerváltások, miként befolyásolták a munkások politikai viselkedését? Hogyan alakult át a munkások különböző csoportjainak a politikai identitása? Mennyiben és miért mítosz a magyar munkásság domináns baloldaliságát hangsúlyozó történeti megközelítés? Milyen társadalmi integrációs tényezőkkel és folyamatokkal magyarázható a munkások politikai kötődésének a dinamikus változása? Ezekre a kérdésekre országos, lokális és a személyes történelem szintjén próbálok válaszokat keresni.
A tanulmány az 1904-ben induló keresztényszocialista periodika, az Igaz Szó első éveit vizsgálja. Működését nagyban meghatározták a szerény munkakörülmények, ezért a szerkesztőség az olvasókat is bevonta a lapkészítés folyamatába. A hetilap a katolikus társadalomszervezési törekvések részeként jött létre, amelyek a munkásság jogos igényeinek kielégítésén túl magukba foglalták a felekezeti öntudat megerősítését, a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó katolikusok közötti szolidaritás megteremtését, az egységes intézményrendszer létrehozását. Az orgánum igyekezett saját táborába csábítani a szociáldemokrata tábor kiábrándult tagjait is. Ennek érdekében folyamatosan napirenden tartotta a baloldali munkásmozgalom eseményeit, fő szempontja azonban a propaganda volt, ezért tudósításai erősen sematikus jegyeket mutattak, és sok esetben elrugaszkodtak a valóságtól. Az Igaz Szó feladatának tekintette azt is, hogy a katolikus elitet megpróbálja informálni a keresztényszocialista mozgalom működéséről, és rávegye annak támogatására, azonban nem mutathatott fel sok sikert.
A tanulmány a Rákosi-korszak kulturális folyóiratában, a Művelt Népben megjelent színházi vonatkozású írások elemzésén keresztül azt az ideológiai viszonyrendszert elemzi, amely a korszak hivatalos színjátszása mellett a munkás- vagy üzemi színjátszás kereteit is meghatározta. Miközben a korszak szélesre tárta a színházak kapuit a társadalom olyan rétegei előtt, akiknek korábban nem, vagy csak korlátozottan volt alkalmuk a színházlátogatásra, a művészeti alkotások elsőrendű feladatának azt tartotta, hogy támogassák a politikai változások szükségességét, optimizmust közvetítsenek, fejlődést sugározzanak. A színjátszással kapcsolatos írások nyelvezetének elemzése lehetőséget adott arra, hogy megvizsgáljuk, hogyan kapcsolódott össze a propaganda és a színház a munkásság ideológiai átnevelésének eszköztárában. Azaz, milyen propagandaeszközöket azonosíthatunk a színházakkal kapcsolatos tudósításokban, vagyis milyen módokon használta fel a Rákosi-korszak a színházat, mint médiumot az általa egyedüliként elfogadott ideológia terjesztésére.
Rozsnyó környéke, a középkortól már jelentős bányászati és kohászati múlttal rendelkező térség az iparosodás korszakában, a 19. század második felében is jelentős térségnek számított. Ez a vidék nemcsak a különböző ipari üzemek, bányák sokszínűségében, hanem felekezetileg és nyelvileg is heterogén képet mutatott. Ez a változatosság a házassági szokásokban is megmutatkozott. A munkásság fontosnak tartotta a hagyományoknak megfelelő felekezeti endogámiát, azonban a nyelv és a társadalmi státusz is meghatározó volt. Az anyakönyvek vizsgálata alapján is látható, hogy a munkásság nem jelentett egy zárt közösséget, és különösen a gyors változások időszakában nem ritkán választottak maguknak földműves, vagy éppen kisipari segédek családból párt maguknak – akik a társadalmi ranglétra hasonló fokán álltak. A presztízs a bányafelügyelők, valamint a tisztviselők esetében még inkább fontos szerepet játszott, ami a csoport kis rétegéből adódóan a felekezet fontosságát is felülírhatta. Minden csoportban történtek azonban kivételesnek mondható párválasztások is, mutatva, hogy az anyagi helyzet, az életszínvonal, a hierarchia, az elvárások nem mindig jelentettek akadályt.
Tanulmányok
A 20. század elején az eljövendő korszak technikai fejlettségéről kialakított elgondolások megjelentek fontos, baloldali beállítottságú szerzők – mint August Bebel – Magyarországon közreadott műveiben is. E munkák pedig hatást gyakorolhattak az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság közvélemény-formálóira saját, utópisztikus jövőábrázolásaik megalkotásánál. A diktatúra döntéshozóinak megnyilatkozásaiban a technikai fejlesztések a nagyarányú gazdasági, társadalmi átalakulásokkal összefüggésben jelentek meg. Az ebben az időszakban megjelentetett jövőleírások között olyan szöveg is napvilágot látott, amely szerint már közel a kor, amikor napi néhány órai munka eredményeképpen minden ember kívánságához képest autóhoz és repülőgéphez fog jutni. A rendkívül pozitív tartalmú jövőábrázolások a Tanácsköztársaság idején alkalmasak lehettek arra, hogy legitimálják a diktatúra irányítóinak radikális intézkedéseit, köztük a terrort is. E logika szerint ezekre éppen az ideális gazdasági, társadalmi, politikai viszonyok létrehozása érdekében van szükség. A technika vívmányainak és ezek széles körű hasznosításának ábrázolásai az utópisztikus jövőleírásokban arra is alkalmasak lehettek, hogy szemléltessék az új világ nagyszerűségét olvasóiknak. Ugyanakkor az utópiák hivatottak voltak mozgósítani az új, a korábbiakhoz képest jobb világ megteremtésére is. Továbbá sor kerülhetett arra is, hogy egy vezető a technika vívmányait alkalmazó létesítményt követendő példaként szándékozott bemutatni belföldön és a külföldieknek is. Így a tanulmányban tárgyalt munkák vizsgálatai nem csupán a különféle utópisztikus jövőábrázolások egyes tulajdonságainak szemléltetéséhez és a Magyarországi Tanácsköztársaság eszmevilágának, propagandájának megismeréséhez járulhatnak hozzá, hanem a 20. század első évtizedei – Heckenast Gusztáv történész kifejezéseit alkalmazva – „technikai műveltsége” egészének feltérképezéséhez is.
Szemle
E számunk szerzői:
Bartha Eszter PhD, ELTE BTK Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszék, habilitált egyetemi docens
Betti, Eloisa PhD, Bolognai Egyetem Történelem és Kultúrtörténet tanszék, óraadó
Dávid Rebeka PhD-hallgató, ELTE BTK TDI Társadalom – és Gazdaságtörténeti Doktori Program
Klestenitz Tibor PhD, történész, Nemzeti Közszolgálati Egyetem; Országos Széchényi Könyvtár Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport, tudományos munkatárs
Nagy Péter PhD, történész, MTA Work Lendület Kutatócsoport
Papastefanaki, Leda PhD, Ioanninai Egyetem Görög Gazdaság- és Társadalomtörténet tanszék, docens; Institute for Mediterranean Studies-FORTH (Görögország), munkatárs
Ring Orsolya PhD, történész, tudományos munkatárs, Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet
Szabó Gábor, politológus
Takács Tibor PhD, történész, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
Tolomelli, Marica PhD, Bolognai Egyetem Történelem és Kultúrtörténet tanszék, docens
Valuch Tibor DSc, történész, egyetemi tanár, EKKE Történettudományi Intézet; kutatóprofesszor, TK Politikatudományi Intézet
Vörös Boldizsár CSc, ELKH BTK Történettudományi Intézet, tudományos főmunkatárs
Zimmermann, Susan PhD, CEU (Bécs) Történelem tanszék, kiemelt egyetemi tanár