Telepítéspolitika
A tanulmány a dualista magyar kormányok telepítési tevékenységét vizsgálja a nemzetiségi periférián, a Földművelésügyi Minisztérium Telepítési Ügyosztályának iratai alapján. Párhuzamba állítva a porosz kormány hasonló, a keleti, lengyel tartományokba irányuló telepítési kampányával, megvizsgálom, hogyan változtak a mögöttes célok és stratégiák a program húsz éve alatt, hogyan bántak a kormányhatóságok a telepesekkel és a helyben honos közösségekkel, milyen elvárásokat támasztottak a telepesekkel szemben, valamint hogyan bolydították fel a helyiek életét az új telepek. Végül pedig, mennyiben elégítette ki a program a politikai döntéshozók és a résztvevők elvárásait? A források arra utalnak, hogy az új, munkapárti kormány részben párt- és osztályérdekek miatt jegelte a programot 1910-ben, mikor az éppen nagyobb lendületet vett volna.
A második világháború alatt a boszniai, szlavóniai és horvátországi magyar települések elhelyezkedésüknél fogva számos esetben a partizánok, csetnikek és usztasák gerillaharcainak voltak kitéve. A magyar települések lakossága a folyamatos harcok miatt a magyar szervekhez fordult segítségért. Zágráb és Budapest között több alkalommal felmerült egy széleskörű lakosságcsere gondolata. A bukovinai székelyek hazatelepítése után Budapest a horvátországi magyarokban látta meg következő lehetőséget, amellyel a revízió által visszaszerzett területeken az egybefüggő etnika tér megteremtésére tehet kísérletet. A tervezett népességmozgatás elsősorban a Bácska elmagyarosítását szolgálta volna. Ugyanakkor a két fél a többször felmerült lakosságcserétől – melynek nyomán a magyarországi bunyevácok átvették volna a horvátországi magyarok helyét – a Muraköz hovatartozása miatt kialakult feszült viszony rendezését remélte. A horvátországi magyar közösségek bemutatása és a hazatelepítések történetének szemléltetése mellett a tanulmány elemzi az akciók mögött megbúvó ötleteket, koncepciókat, amelyek jelentős mértékben merítettek az első világháború utáni nemzetközi gyakorlatokból. A tanulmány a magyar kormányok a hazatelepítésekről alkotott elképzeléseit és terveit, valamint a Horvátország területén élő magyarok szervezett részleges repatriálását nemzetközi és magyar történeti kontextusba helyezi.
Oktatás és neveléstudomány
Imre Sándor pedagógus, főiskolai igazgató „nemzetnevelési elmélete” jegyében elemezte, hogy mik a magyar társadalom együttműködési készségének akadályai, s milyen pedagógiai elvekkel, iskolareformmal lehetne ezeket a nehézségeket, ellentéteket áthidalni. A kommunistákat és radikális, kirekesztően egyházias jobboldaliakat kivéve mindenkivel hajlandó volt együttműködni az általa kívánatosnak tartott cél érdekében. Így az 1918 őszén hatalomra került politikai erők felkérték őt az oktatásügy minisztériumi irányítására helyettes államtitkárként, majd az 1919 augusztusában hatalomra került ellenforradalmi kormányok újra ügyvezető miniszterként, illetve adminisztratív államtitkárként számítottak rá 1922 szeptemberéig. Állásából adódóan részt kellett vennie a forradalmakat követő fegyelmi eljárásokban. Különös helyzetében – miközben a Kúria által megállapítottan a sajtóban alaptalanul őt is kommunisták, zsidók, szabadkőművesek pártolásával vádolták – érvényt próbált szerezni az akkori hivatalos rendeletekben foglaltaknak. Kontraproduktívnak tartotta, hogy csekély vétségekért, vagy kritikai álláspontért örökre kizárjanak a tanári pályáról kitűnő értelmiségieket, ezzel a rendszer ellenségeivé téve őket. A tanulmányhoz csatolt memoárjában és egyéb idézett dokumentumokban ezen álláspontját ismerhetjük meg Benedek Marcell, Somogyi Béla, Czakó Ambró és Dénes Lajos fegyelmi eljárásának példáin.
A Szputnyik-sokk utáni évek a hidegháborús vetélkedés új, kompetitív szakaszát kezdték el, melyet az oktatási verseny (education race) szlogenje is jellemzett a két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió között. Az emberi erőforrások hatékonyabb felhasználásának és a különböző képzések hatékonyabbá tételének igénye, valamint a technológia és tudományok előtérbe kerülése a „tudományos-technológiai forradalom” (TTF) diskurzusainak létrejöttét eredményezte, melynek kezdetei Radovan Richta cseh(szlovák) filozófus munkájáig nyúlnak vissza. A következő kulcsszavak jellemezték ezt az új típusú pedagógiai beszédmódot: automatizálás, optimalizálás, számítógép, kibernetika, rendszerszemlélet – valamennyi kifejezés egy utópikus, technicizált jövőkép felé mutatott. A szcientizmus, a tudományba vetett hit a szocialista/kommunista ideológia egyik fontos legitimációs tényezője is volt, egyben a politikai vallás eszmerendszerének szintén releváns összetevőjének számított. A Magyar Pedagógia, mint reprezentatív folyóirat kevert kódolási stratégiát alkalmazó tartalomelemzésével a hatvanas évek végétől követjük nyomon a „tudományos-technikai forradalom” narratív mintázatait, oktatási célokhoz való kötődését, mely a korszak nyugati diskurzusaiban is nyomot hagyott.
A magyar neveléstudomány diszciplínafejlődését és tudományos kommunikációját 1970 és 2017 között vizsgáló kutatás keretében a tanulmány az utánpótlás helyzetére fókuszál. Becker és Stichweh tudományszociológiai munkáiban bevezetett diszciplínafogalomra és Bourdieu mezőelméletének a tudományos diszciplínák működésére vonatkozó munkáira támaszkodva elemzi a tudományos utánpótlás biztosításának sajátosságait. Az itt bemutatott pilot vizsgálat olyan kérdésekre keresi a választ, hogy az 1950-ben szovjetizált tudományos minősítő rendszerben – amely 1993-ig fennmaradt – milyen mértékben érvényesültek a tudományos és a politikai szempontok? Milyen szakmai identitás rajzolódik ki a jelöltek tézisfüzeteiből? Hogyan jelenik meg a tudományos minősítő diskurzusban a vizsgált időszak egyik kurrens témája, a tudományos-technikai forradalom? A 40 kandidátusi tézisfüzetből és 20 opponensi véleményből álló vizsgálati korpuszon tartalomelemzést végeztünk. Eredményeinket még árnyalhatja, ha a vizsgált időszak teljes anyagát tekintjük át.
Tanulmányok
A szlovákság iránti elkötelezettségüknek köszönhetően Björnstjerne Björnson Nobel-díjas norvég író és Robert William Seton-Watson brit publicista-történész is rendszeres „díszvendégei” a szlovákiai konferenciáknak vagy megemlékezéseknek. Björnson szlovákokért végzett tevékenysége Norvégiában is kiemelt figyelmet kap(ott), de eddig csak csehszlovák/szlovák szemszögből. A cikk igyekszik feltárni mi motiválta Björnsont nagyszabású nemzetközi kampányában, amelynek hiányosságai még inkább nyilvánvalóvá válnak Seton-Watson hasonló szlovákbarát tevékenységének fényében. Björnson és Seton-Watson norvég, angol, német és francia nyelvű cikkei és levelezése, valamint szlovák és magyar nyelvű másodlagos források kemény tanulságokat tárnak fel a jószándékú külföldi kritikusokhoz való háború előtti magyar hozzáállásról is.
A cenzúrázatlan – közismert szóval szamizdat – irodalom előállítását és terjesztését általában az egyik legalapvetőbb polgári szabadságjog, a szólásszabadság gyakorlataként értelmezik. A diktatórikus viszonyok, amelyek közepette a szamizdat megjelenik, óhatatlanul is morális dimenzióval ruházzák fel e tevékenységet: a szamizdatosok az emberi szabadságjogok bajnokai, a diktatúra ellenállói, a disszidens igazság képviselői. A morális dimenzió azonban gyakran elfedi, de legalábbis elhomályosítja azokat az egykori kontextusokat, amelyek a szamizdat kiadást ettől eltérő jelentésekkel ruházták fel. A tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a szamizdat irodalmat leválassza erről a morális dimenzióról, és egykori társadalmi kontextusaiban vizsgálja meg a jelenséget, aminek köszönhetően a szamizdat új oldaláról, a társadalmi-kulturális ellenállás praxisai felől nézve mutatkozhat meg. A tanulmány közelebbi tárgya a Magyar Október Kiadó tevékenysége, amelyet Krassó György, egykori 56-os forradalmár, a magyar demokratikus ellenzék egyik aktív szereplője működtetett Magyarországon 1982–1985 között. Hogy megteremtse a független könyvkiadás technikai és anyagi feltételeit, Krassó igyekezett kihasználni második gazdaság kínálta lehetőségeket és az állami szféra erőforrásait. A kisajátítás, a lopás és a feketepiac gyakorlatai ily módon szervesen összefonódtak a polgári jogi aktivizmussal, ami hibrid identitáskonstrukciókban (kentaur, bagdadi tolvaj, polgárjogi harcos) öltött testet, és az államszocializmus időszakában a kulturális ellenállás hatékony formáit hozta létre.
Szemle
E számunk szerzői:
Albrecht Zsófia művészettörténész-múzeumpedagógus, BTK Művészettörténeti Intézet/MTA Művészeti Gyűjtemény, tudományos segédmunkatárs
Berecz Ágoston PhD, történész, Pasts, Inc (Budapest) – Imre Kertész Kolleg (Jéna), tudományos munkatárs
Beretzky Ágnes PhD, egyetemi docens, KRE Anglisztika Intézet
Czabaji Horváth Attila CSc, kutató, ELTE PPK Neveléstudományi Intézet, egyetemi tanár
Danyi Gábor PhD, (irodalom)történész, OSA/OSUN posztoktori ösztöndíjas (CEU Budapest)
Daru Andrea PhD-jelölt, neveléstörténeti és elméleti kutató, karmester, zenetanár, Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar tanársegéd, Magyar Táncművészeti Egyetem oktató
Donáth Péter DSc, történész, professor emeritus, ELTE TÓK Társadalomtudományi Tanszék
Molnár Csongor PhD-hallgató, ELTE BTK TDI, Művelődéstörténet Doktori Program
Polyák Zsuzsanna PhD, ELTE PPK Neveléstudományi Intézet tudományos segédmunkatárs
Pócs Nándor PhD-hallgató, történész, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
Somogyvári Lajos PhD, Pannon Egyetem MFTK Neveléstudományi Intézet, adjunktus
Szente Dorina Eszter PhD, neveléstörténeti és -elméleti kutató, Magyar Táncművészeti Egyetem, egyetemi adjunktus