Területi önkormányzatok az 1920-as években
1919-ben előbb a románok által elfoglalt területen, majd az ország többi részén is sor került a hagyományos önkormányzati rendszer és a közigazgatás némileg módosított formában történő restaurálására. Egy törvényi szabályozásban is testet öltő modernizáció kezdettől fogva általános igényként merült fel, s a kérdés az 1920-as években többször is napirendre került, de – részben az érintett vármegyei törvényhatósági bizottságok ellenállása miatt – csak az évtized végén valósult meg. Az előbbiekkel összefüggésben 1929-ig csak egyes településeken tartottak általános önkormányzati választásokat, az időközi választások megtartásának szükségessége pedig állandóan a politikai élet egyik vitatémája volt.
Az 1867-ben létrejött magyar államrend közigazgatási rendszerét az első világháborúig többször próbálták meg modernizálni, sikertelenül. Az első világháború után, a Horthy-korszak új kormányai ismét kísérletet tettek erre. 1920-ban Ferdinándy Gyula belügyminiszter kidolgozott egy törvényt, amely szakított volna azzal, hogy a legnagyobb adófizetők automatikusan a képviselőtestület tagjai lettek. A javaslat ellen a dzsentri, azaz a volt nemesség leszármazottai és a hozzájuk hasonuló más társadalmi rétegek által irányított megyék eredményes országos tiltakozó akciót szerveztek, s a belügyminiszter lemondott. 1923–1924-ben az új belügyminiszter, Rakovszky Iván két – a korábbihoz hasonló – új törvényjavaslatot terjesztett be. A vármegyék által létrehozott, a nemesség mint „nemzetfenntartó osztály” érdekeit képviselő Vármegyei Országos Bizottság elutasított bármilyen reformot, a titkos szavazást, valamint a nőkre és az alsóbb társadalmi rétekre is kiterjedő általános választójogot. A vármegyei mozgalomban a modern piaci viszonyok között a privilégiumait elvesztő nemesi, földbirtokos rétegek és a velük azonosuló más eredetű csoportok pozícióféltése jelentkezett, amely igyekezett a közéleti befolyását megőrizni, s gátat szabni bármilyen ezt veszélyeztető változásnak. A tiltakozás nyomán a Rakovszky-féle javaslatok is megbuktak, új törvényt csak 1929-ben hoztak, ám jelentősen ez sem alakította át ezeknek a testületeknek az összetételét. Ez a történet jól mutatja, hogy Magyarországon a második világháborúig milyen erősen éltek a feudális hagyományok, és hogy a nagyvárosokon kívüli vidék politikai életét még mindig a hagyományos, konzervatív politikai elit tartotta kézben.
A pécsi törvényhatósági bizottság fele részben virilis, fele részben pedig választott tagokból állt. 1914-ben tartottak utoljára általános helyi választást, azután a tagok mandátumát a háború miatt meghosszabbították. Az 1918–1921 közötti szerb megszállás alatt 1920-ban tartottak egy magyar jogrenddel ellentétes helyi választást, amit a visszatérő magyar közigazgatás nem ismert el. 1921 őszén az elvileg 114 fős törvényhatósági bizottság mindössze 83 fővel kezdte meg működését, annak kiegészítését, időközi választások tartását sikertelenül kezdeményezték a szociáldemokraták 1921-ben. A megürült virilis bizottsági helyekre az 1918. évi póttagokat hívta be a polgármester, majd 1925-től évenként megújították a virilis tagsági helyeket. Az időközi törvényhatósági választások ügyében azonban 1926-ig nem született döntés. Akkor Visy László helyi képviselő és 17 társa a hódmezővásárhelyi választásra hivatkozva kérték, hogy tartsanak időközi voksolást, mert az 57 választott bizottsági tagból már 23 hiányzott. A város polgármestere és a városi tanács látszólag engedett a közgyűlésnek, de valójában nem akart választást, mert egyszerűbb volt a várost egy hiányzó közgyűléssel vezetni. Előbb fellebbezésekkel, majd 1927-től a jogszabályok és a bírósági ítéletek előírásait figyelmen kívül hagyva, a várható közigazgatási törvényre és a polgárság kímélésére hivatkozva mégis sikerült elszabotálniuk a választást.
Cegléd és Kiskunhalas két rendezett tanácsú város helyi választásai, illetve az elmaradt voksolások mellett a polgármesterek és helyetteseik történetének összevetésével igyekszem rávilágítani arra, hogy mennyire bonyolult helyzet alakult ki az első világháború utáni időszakban a különböző önkormányzatoknál. A választások elmaradása egyes településeken instabil politikai viszonyokhoz vezetett, míg máshol ez nem volt releváns. A dualizmus korának meghatározó polgármestereinek korszaka után Cegléden rövid, míg Kiskunhalason igen hosszú ideig tartott polgármestert választani. Az antiszemitizmus, az újonnan létrejött keresztény-nemzeti pártok, valamint a kisgazdapárt és a munkásmozgalmi szervezetek viaskodása is befolyásolta a városok képviselőtestületét és polgármestereinek személyét.
A tanulmány a főváros környéki négy nagy előváros – Újpest, Rákospalota, Kispest és Erzsébetfalva (ma Pesterzsébet) – közigazgatását és közéletét vizsgálja az 1919 és 1923 közötti években. Ezeken településen összesen több mint 180 ezren éltek 1920-ban, és mind a négy helyen általános helyi képviselő-választást, majd azok nyomán tisztújítást tartottak 1922–1923-ban. Három település ugyanis akkor vált nagyközségből rendezett tanácsú várossá, míg a már 1907 óta városi rangú Újpesten a felfüggesztett autonómia visszaállításakor került sor erre. Milyen problémák jellemezték e sajátos, modern elővárosok életét az alapvetően másfajta településekre szabott közigazgatási és önkormányzati keretek között? Milyen feszültségekkel járt a modern politikai tömegmozgalmak, a szociáldemokraták és a keresztényszocialisták megjelenése az amúgy is komoly konfliktusokat hozó világháborús és azt követő években? Hogyan próbálta megőrizni a helyi hatalmát e települések régi, alapvetően liberális elitje? Milyen módon igyekezett kontrollálni az eseményeket a felettes közigazgatási hatóság, a konzervatív vármegye és annak tisztviselői? A helyi önkormányzati élet változásainak bemutatása mellett ezekről a kérdésekről is szó esik e tanulmányban.
Tanulmányok
A tanulmány bemutatja, hogy az 1919-es magyarországi proletárdiktatúra miképp jelent meg a Horthy-korszakbeli regényirodalomban, hogy az 1919 és 1944 között Magyarországon kiadott szépirodalmi művekben miképp artikulálódott a magántulajdont és az osztálykülönbségeket eltörölni akaró, internacionalista Tanácsköztársaság hazánkban addig példátlan történelmi tapasztalata. Az ismert (például Herczeg Ferenc: Északi fény) és a mára elsüllyedt Tanácsköztársaság-regényekre (például Pásztor Árpád: Kelemenék) egyaránt kiterjedő elemzés különös figyelmet szentel annak, hogy az írók miként formálták irodalmi antihősökké a történelmi szereplőket (például Lukács Györgyöt és Szamuely Tibort), és a kommunista vezetőknek mely fizikai és lelki tulajdonságait erősítették fel és melyeket hagyták el. Népszerűségük és olvasottságuk miatt az elemzett szépirodalmi művek sok esetben jobban meghatározzák a Tanácsköztársaságról a magyar történelmi tudatban élő képet, mint a történettudományi munkák, elég csak arra az elterjedt tévhitre utalni, amely szerint – mivel a proletárdiktatúráról szóló álhíreket parodizáló Kosztolányi Dezső ezzel a jelenettel kezdi az Édes Anna című regényét – Kun Béla repülőgépen távozott Magyarországról, noha azt a népbiztosvonattal tette.
Az ötvenhatos menekültek közel 5–6 %-a egyedülálló kiskorú volt. A két tranzitország, Ausztria és Jugoszlávia elsősorban a menekültek okozta pénzügyi terhek csökkentésében volt érdekelt, számukra másodlagos jelentőségű volt, hogy a magyarok tovább utazzanak egy másik befogadó országba, vagy visszatérnek Magyarországra. Az osztrák és jugoszláv hatóságok is tisztában voltak az egyedülálló kiskorúak komplex és érzékeny jogi, illetve humanitárius kérdésének természetével, ezért a többi menekülttől külön kezelték azt. A magyar fél a lehető legnagyobb repatriálási arány elérésben volt érdekelt. A jugoszláv–magyar együttműködés gördülékenyebb volt, ami a viszonylag magas, megközelítőleg 17–20%-os repatriálásban is megmutatkozott. Ezzel ellentétben a kérdés rendezése Ausztria és Magyarország között egy három évig elhúzódó jegyzékháborúba torkollott. Az osztrák kormányzat elsősorban az időhúzásra épített annak érdekében, hogy minél többen elérjék a nagykorúságot, és szülői beleegyezés nélkül dönthessenek jövőbeli hazájukról. Ausztriából az egyedülálló kiskorúak csupán 8%-a döntött a hazatérés mellett, ami még így is közel duplája volt a felnőtt ötvenhatos menekültek repatriálási arányának.
Szemle
E számunk szerzői:
Bárány Zsófia PhD, tudományos munkatárs, OSZK Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport, ELKH BTK Történettudományi Intézet
Csunderlik Péter PhD, történész, egyetemi adjunktus, ELTE BTK, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Ignácz Károly PhD, történész, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Murber Ibolya PhD, történész, habil. egyetemi docens, ELTE BTK Történeti Intézet, SEK-Szombathely
Nagy Imre Gábor főlevéltáros, igazgatóhelyettes, Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltára
Paksy Zoltán PhD, történész, főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára
Püski Levente DSc, történész, egyetemi tanár, Debreceni Egyetem, Történelmi Intézet
Takács Róbert PhD, történész, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Végső István történész, munkatárs, Clio Intézet