Az Eichmann-per és a holokauszt emlékezete
A tanulmány az Eichmann-ügyben folytatott magyar történeti dokumentáció elemző feltárása révén kérdőjelez meg három, a szocialista országok szerepéről vallott kutatói előfeltevést: azt, hogy az Eichmann-per korszakhatár volt, hogy a keleti blokk szereplőinek alapvető célja a zsidóság elhallgatása volt, és hogy e szereplők, az antitotalitarizmus előítéletének megfelelően, a szovjet párttól kiinduló felsőbb utasítást követték. A történeti dokumentáció főbb szereplői a Belügyminisztérium és a Külügyminisztérium beosztottjai, illetve Lévai Jenő újságíró voltak. A dokumentumok értelmező keretezésében Ránki György történésznek volt fontos szerepe. Az ügyben a dokumentáció során kialakított álláspontok összehasonlító elemzésével a tanulmány az antifasizmus szerepének újragondolásához kíván hozzájárulni.
A tanulmány a magyarországi holokauszt-emlékezet eddig figyelmen kívül hagyott területét igyekszik feltárni, és az emlékezetkutatás elméleti és empirikus részeinek vizsgálata nyomán amellett érvel, hogy az Eichmann-per szimbolikus hatással volt a népirtásról szóló kulturális produkciókra, amelyek a kollektív emlékezetet alakították az 1960-as évek Magyarországán. A tanulmányban a per szimbolikus hatásából kiindulva a túlélő-áldozat tanúvá és társadalmi szereplővé válásának elméleti vonatkozásait tárgyalom Szenes Erzsi, az Eichmann-per és az Auschwitz-per magyar tanúja egyedi történetének bemutatásával. A tanú szerepének jelentőségére vonatkozó elméleti keret felvázolása után a magyar tanúk témájával foglalkozom, majd Szenes Erzsi jeruzsálemi perben tett vallomásának szövegelemzése következik. A dolgozat második felében az izraeli–magyar kulturális diplomácia 1964 és 1966 közötti alakulását ismertetem, végül Szenes Erzsi A lélek ellenáll című holokauszt-naplójával a szerző magyar nyilvánosságban való 1966-os újbóli megjelenését vizsgálom. Szenes Erzsi az áldozat társadalmi átalakulása – áldozatból tanúvá válás – szimbolikus alakjának tekinthető, esete pedig az 1967-es eseményeket követő szovjet direktívák miatti politikai akadályoztatás szimbolikus példájaként is értelmezhető, rámutatva így a hatvanas évek Magyarországán a politika, kultúra és emlékezet komplex kapcsolatának egy nem vizsgált aspektusára.
Az 1961 áprilisában kezdődő Eichmann-perre több szerző is úgy utal, mint az első globális médiaesemény. A tanulmány a per hazai és nemzetközi médiakörnyezetének vizsgálatával, illetve a magyar és a szovjet blokk országai vezetésének propagandatörekvéseinek elemzésével arra jut, hogy a szocialista galaxisban ekkor még nem értek meg sem a technikai feltételei annak, hogy az Elihu Katz és Daniel Dayan által vázolt értelemben vett médiaeseményről beszéljünk. A per kezdetével egyidőben történt szenzáció, Gagarin űrrepülése elhódította a címoldalakat, ám az sem volt egyidőben átélhető. Ugyanakkor az Eichmann-per menete, az annak során felszínre kerülő tartalmak nem feleltek meg az agitációs és propagandavárakozásoknak, ami kihatott a jeruzsálemi események visszafogottabb tárgyalására is.
A tanulmány a „parancsra tettem”-mentalitásnak és az „engedelmes állampolgár” kérdéskörének az 1960-as évekbeli amerikai recepcióját tekinti át. Bemutatja, hogy a leggyakrabban vizsgált példákon (az Eichmann-per eseményein, Hannah Arendt könyvén, valamint Stanley Milgram szociálpszichológiai kísérletein) kívül milyen kulturális szférákban tematizálódott még a felsőbb parancsnak való engedelmesség kérdése, ezek hogyan kapcsolódtak egymással össze, alkottak olyan analogikus hálózatot, amelyben a különböző történelmi események és értelmezések egymást erősítve mutattak rá a vak engedelmesség emberi jelenségére. A szöveg arra igyekszik rávilágítani, hogy a második világháború után több oldalról is megjelent az engedelmesség problémája – a nácizmus magyarázata mellett többek közt a hidegháború, az amerikai polgárjogi mozgalmak, valamint a vietnámi háború is erősítette –, és ezek együttesen alkotják azt a kontextust, amelyben például az Arendt-könyv vagy a Milgram-kísérletek korabeli populáris fogadtatástörténete kibontakozott.
Tanulmány
A nemzetközi tendenciába illeszkedve a lakásról való gondolkodás Magyarországon is alapvető átalakuláson ment keresztül az 1920-as évektől kezdve. Az építész szakma új önmeghatározásának egyik központi elemévé vált a laikusok építészeti nevelésére való törekvés, a lakással kapcsolatos ismeretek terjesztése. A korszerű lakást érintő ismeretek közvetítéséhez megfelelő csatornákra volt szükség, ami a lakással kapcsolatos diskurzus új fórumait teremtette meg. Új típusú kiállítások, kiadványok, napilaprovatok jelentek meg és foglalkoztak a lakhatás témájával, miközben az évtized második felétől kibontakozó budapesti társasházépítést kísérve megjelent a lakást piaci termékként megteremtő lakásreklám. A tanulmány azt térképezi fel, miként formálódott ki a lakosság építészeti nevelésének intézményi struktúrája, amelyen keresztül a lakást, illetve lakásépítést érintő képzetek a lakosság felé áramlottak. Olyan fórumokat vesz sorra, mint a sajtó – szaklapok és napilapok –, az újságoktól függetlenül is létező lakásreklám, a szociálpolitikai, építészeti és lakberendezési kiállítás, az építési tanácsadó irodák, valamint az ismeretterjesztő kiadványok. Áttekintésük révén kirajzolódik egy jellegzetes hangsúlyeltolódás a családi ház irányába. Miközben a családi házat érintően a lakásépítést tárgyaló építészeti diskurzus és a nagyközönséget megcélzó felvilágosító tevékenység átfedte egymást, az ekkortájt terjedő társasházak háttérbe szorultak az építészeti diskurzusban, s alapvetően csak az üzleti propaganda tárgyaként tematizálódtak.
Szemle
Múltunk 2022/1. melléklet
E számunk szerzői:
Antal Róbert István PhD-hallgató, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, történész-levéltáros
Csunderlik Péter PhD, történész, egyetemi adjunktus, ELTE BTK, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Feitl István történész, főtanácsadó, Politikatörténeti Intézetű
Harlov-Csortán Melinda PhD, történész, kulturális örökség kutató, főiskolai docens, Apor Vilmos Katolikus Főiskola
Jablonczay Tímea PhD, irodalmár, kultúrakutató; egyetemi docens, Milton Friedman Egyetem Kommunikáció és Művelődéstudományi Tanszék, ösztöndíjas kutató, iASK-Kőszeg
Kisantal Tamás PhD, egyetemi docens, PTE BTK Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet
Nagy Ágnes PhD, történész, főlevéltáros, Budapest Főváros Levéltára
Scheibner Tamás PhD, egyetemi docens, ELTE BTK, tudományos főmunkatárs, BTK Történettudományi Intézet
Takács Róbert PhD, történész, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Zombory Máté PhD, szociológus, habil. egyetemi docens, ELTE Társadalomtudományi Kar, tudományos főmunkatárs, Társadalomtudományi Kutatóközpont