A köztársasági pillanat az első világháború után
A tanulmány visszaemlékezések, újságtudósítások, parlamenti jegyzőkönyvek, illetve osztrák és magyar szakirodalmi feldolgozások segítségével mutatja be az Osztrák Császárság végnapjait, az 1918. őszi bécsi forradalom és az önálló osztrák köztársaság létrejöttének ellentmondásait. A történések vizsgálata azt igazolja, hogy a császárvárosi forradalom – Hatos Pál történész szavaival – „bécsiesen kedélyesre” sikeredett. A változásokat nem a forradalmi tömegek kényszerítették ki, hanem tulajdonképpen ugyanazok a birodalmi tanácsi képviselők, akik végignézték a régi rendszer összeomlását, majd ideiglenes nemzetgyűléssé alakulva döntöttek az új állam- és kormányzati formáról. A vér (de nem atrocitás és áldozatok) nélküli átmenet néhány perc alatt lezajlott. A szociáldemokraták külső elvárásként és belső szükségszerűségként méltatták a köztársaságot, miközben a keresztényszociális párt és az államügyekben való részvételről lemondott uralkodó a kész tények talajára helyezkedett. Az államformáról való végleges döntés csak az utolsó pillanatokban, a nyugalom és a rend megőrzésének és az átmenet békés mederben tartásának szándékával született meg – hogy aztán előbb (1920 nyarán) a szociáldemokraták vonuljanak ellenzékbe a rendszer polgári jellegét ostorozva, majd pedig (másfél évtizeddel később) a keresztényszociálisok is megszabaduljanak a „forradalmi törmeléktől”.
A tanulmány az első Csehszlovák Köztársaság születését, valamint a republikánus eszméknek e folyamatban betöltött szerepét tekinti át. Az államforma kérdése 1914 előtt nem játszott kardinális szerepet a cseh és még kevésbé a szlovák politikai gondolkodásban, amely főleg a nemzetei megmaradásra és nemzetiségi jogokra koncentrált. A korabeli cseh politika már differenciáltabb, illetve tagoltabb volt, de a köztársaság és monarchia ellentéte ott sem kapott hangsúlyos szerepet. Igaz, a cseh nemzeti mozgalom és annak narratívája csak nehezen tudta elfogadni Habsburg-Lotharingiai-házat igazi nemzeti dinasztiának, hiszen František Palacký azon történeti narratívájára épült, amely főleg a fehérhegyi csata előtti időszakot tartotta az igazi cseh nemzeti történelemnek. Ő volt az, aki a döntően katolikus társadalomban a protestáns értékeket és tradíciókat állította a középpontba. Hasonlóan vélekedett Tomáš G. Masaryk is, aki később az önálló Csehszlovákia első államfője lett. Az erőteljes republikánus tendenciák hiánya azonban nem jelentett elvi monarchizmust. Egyszerűen mások voltak a prioritások. Az első világháború elején még a Habsburg-ellenes cseh és szlovák emigráció sem gondolkodott a köztársaság kikiáltásában. A köztársasági program csak az 1917-es orosz forradalom és az amerikai diaszpóra támogatása révén került előtérbe. Idővel még azok is magukévá tették ezt a programot, akiktől nem állt messze az elvi vagy ösztönös monarchizmus. Masaryk elnök, aki családilag is jelentős amerikai kapcsolatokkal rendelkezett, fajsúlyos politikai személyisége teljes egészével a köztársasági állami identitás mellett kezdett érvelni. Paradox módon az első köztársaság kultuszát sokszor a régi monarchista beidegződések segítségével építette. Ez nemcsak a korábbi osztrák hagyományok miatt ment könnyen neki, hanem egész személyisége és idős kora miatt is. Az 1920-as években aztán az oktatáspolitika egésze, továbbá az állami protokoll és emlékezetpolitika is a republikánus célok szolgálatába lett állítva. A konzervatívabb és potenciálisan monarchista társadalmi és politikai erők ezekben az első években háttérbe voltak szorítva és inkább a különböző fenyegetések (földreform, az állam és egyház szétválasztása stb.) elhárításával és meglévő pozícióik védelmével voltak elfoglalva. A nemzetközi környezet sem kedvezett a monarchista restaurációnak. Végső soron az is fontos szempont volt, hogy az új államnak sikerült összekapcsolnia az új republikánus identitást a meglévő nacionalizmussal és szociális reformprogrammal is. Ebből a szempontból tanulságos a külföldről hazatérő csehszlovák légiók integrálása.
A tanulmány a köztársasági politikai gondolat irányzatait mutatja be a két világháború közötti Jugoszlávia első éveiben. Ebben az időszakban, amely a vidovdani alkotmány vitájával és elfogadásával ért véget 1921 nyarán, a délszláv republikánus gondolkodók határozottan érveltek egy nem-monarchikus és nem-birodalmi államforma mellett, amely megoldást kínálhatott volna a központosított, hierarchikus és dinasztikus hatalommal kapcsolatos problémákra, ami mind a Szerb Királyságban, mind az Osztrák–Magyar Monarchiában a politikai élet kulcsproblémája volt. Ennélfogva a döntő vita, amelyben a délszláv köztársaságpárti politikai gondolkodók részt vettek 1917 és 1921 között az államforma kérdése körül forgott, illetve annak összeegyeztetésén a nemzeti önrendelkezéssel és a politikai részvétel demokratikus formáival. A megszólalók, akiknek érvei megjelentek manifesztumokban, nyilvános kiáltványokban, újságcikkekben és politikai röpiratokban, többféle ideológiai áramlathoz tartoztak radikálisoktól a baloldali agráriusokon át a szocialistákig és kommunistákig. Összességében e gondolkodók a politikai modernitás egy alternatív útja mellett álltak ki egy olyan pillanatban, amely alapvető törésvonalat jelentett Kelet-Közép-Európa történelmében, a posztimperiális átalakulások idején. Az alkotmányozás során azonban javaslataikat elvetették, így a köztársasági opció elsősorban a politikai gondolkodás, semmint a praxis történetét képezi.
Tanulmányok
A közellátás megszervezése olyan több komponensű, gazdasági és politikai célokat is szem előtt tartó feladat volt a világháború éveiben, aminek az agrártermékekben viszonylag bővelkedő Magyarország is csak mérsékelten tudott megfelelni. Az egyes termékekben időszakosan, majd a zsír esetén már folyamatosan fellépő hiányra a boltok előtt kígyózó sorok is felhívták a figyelmet. Ugyanakkor a zsírhiány kialakulásának oka nem választható el a háború alatt végig elsőbbséget élvező katonaság ellátásától, sem pedig Magyarországnak a Monarchiában betöltött gazdasági feladatától.A tanulmány a zsír példáján keresztül azt az utat mutatja be, ami a szabadpiacon fellépő hiány megjelenésétől elvezetett az ármaximáláson és a jegyrendszeren át a különböző központok által fémjelzett kötött gazdaság bevezetéséig. Bár a takarmányárak szabályozása a legelső ármaximálásokkal egy időben megtörtént, az a hús- és zsírárak féken tartására egyáltalán nem volt elegendő. A szabályozatlan feltételek között, elsősorban a katonaság megnövekvő igényei miatt túlhajtottá vált kereslet előbb a piaci viszonyokat borította fel, majd annak nyomán a tenyésztés költségének megtérülését is veszélyeztette, amit már az állami beavatkozás sem tudott a normális piaci viszonyok közé visszaterelni. A maximált árak óvatos, részleges, a termelés és elosztás folyamatának egyes szakaszaira vonatkozó, előbb csak helyi, majd országos szintű bevezetése nem is hozhatta meg a várt eredményt. A folyamat az eddig jelentős önállósággal büszkélkedő főváros lehetőségeit is beszűkítette, hiszen a világháború második felétől saját bevásárlásokkal már nem bővíthette a tartalékait, és lényegében csak a saját üzemeire (Hízlalási akció, Községi Élelmiszerárusító Üzem, Községi Lóhúsüzem stb.) támaszkodhatott a lakosság ellátásának javítása érdekében.
A Friedrich-kormány elismerését az antant a népképviseletet megtestesítő, több pártból álló koalíciós kormány felállításához kötötte. A liberális, demokrata pártok, a szociáldemokraták külső támogatásával, élénk tárgyalásokat folytattak a koalíciós kormány megteremtésének feltételeiről, elvi alapjairól. Az elhúzódó tárgyalások eredménye volt, hogy az önállóságát megőrző kisgazdapárt mellett, megalakult a demokrata, illetve a liberális párt, ám közös párt blokkot felállítani nem sikerült. A keresztény párt tömörülésből álló kormány minden eszközzel megakadályozta az ellenzéki pártok egységes fellépését.
A tanulmány az 1980-as években Nyugat-Németországban lezajlott „történész-vitától” napjainkig tekinti át a holokauszttal foglalkozó történészek vitáit. A funkcionalisták/strukturalisták és az intencionalisták vitáit elemezve bemutatja, hogy az ideológia, a célkitűzés, az antiszemita politikai döntéshozók szerepe döntő fontosságú volt, és létezett alulról jövő nyomás is. Arno Mayer és Daniel Goldhagen magyarázatairól (bolsevikoktól és a modernizációtól való félelem, illetve minden német tömeggyilkos antiszemita volt) kiderült, hogy nem időtállóak. A kelet-európai rendszerváltások után regionális fordulat következett be a holokauszt-kutatásokban, egyre több az egy-egy kisebb közösség, város, falu vagy láger-történetét feldolgozó mű. Az SS-Einsatzgruppék történetét feldolgozó történészek eljutottak a „kumulatív eszkalációtól” (Martin Broszat) a „kiszámított eszkaláción” át (Christian Gerlach) az „ellenőrzött eszkalációig” (Jürgen Matthäus). Nagy társadalmi-politikai vitákhoz vezetett a balti államokban és Lengyelországban is a nácikkal kollaboráló helyi lakosok tetteinek és motivációinak feltárása. Az egyik racionális magyarázat a holokausztra Hitler azon felismerése lehet, hogy ha parancsot ad az európai zsidók kiirtására, ezzel bűnrészessé teszi a hadsereg, a rendőrség, az államapparátus jelentős részét, ezzel is gátolva mindenféle lázadást, ellenállást. Napjainkban is zajlanak viták a holokausztról. Vannak, akik szerint nem lehet, és nem szabad más népirtásokkal összehasonlítani, mások pedig a holokauszt egyediségét vonják kétségbe.
Szemle
E számunk szerzői:
Fiziker Róbert PhD, történész, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, 1945 előtti Kormányszervek Osztálya (1526–1944), főlevéltáros
Gellért Ádám, LL.M., Clio Intézet, társ-ügyvezető
Halász Iván PhD, alkotmányjogász, történész, NKE Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kara–Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete, tanszékvezető egyetemi tanár
Inglis, Cody J. PhD-hallgató, történész, Central European University, Bécs; Politikatörténeti Intézet, tudományos segédmunkatárs
Kaba Eszter PhD-jelölt, főlevéltáros-könyvtáros, Politikatörténeti Intézet
Karsai László DSc, történész, professor emeritus, Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Polyák Petra PhD, történész, MNL Baranya Megyei Levéltára, főlevéltáros
Romsics Ignác DSc, Széchenyi-díjas történész, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem professzor emeritusa, az MTA rendes tagja, a BBC History főszerkesztője
Umbrai Laura PhD, történész, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, tudományos munkatárs
Varga Lajos DSc, történész