Egymásba fonódó történelem - A magyar-lengyel 20. század
A tanulmány célja a lengyel-magyar kapcsolatok elhelyezése az 1920-as magyar külpolitikai gondolkodás tágabb kontextusában. A trianoni béke aláírása előtti és utáni hónapok hazai külpolitikai tervezését meghatározta az a premissza, amely szerint a Párizs környéki békék kialakulóban lévő rendszere alakítható, úgy belülről, azaz a francia vezetésű kelet-közép-európai tömbbe való betagozódás, mint kívülről, tehát az utódállamokkal szembeni szubverzív akciók révén. Lengyelország olyan potenciális szövetségesként jelent meg a Magyarországon hatalomra került jobboldali koalíció szinte minden fontosabb csoportja és vezetője szemében, amellyel szemben kétszeres, természetes érdekközösség állt fenn. Úgy a közös bolsevikellenes fellépés konstruktív, mint a Csehszlovákia felbomlasztására irányuló szubverzív terveknek valóban voltak lengyelországi támogatói. Amint a tanulmány azt bemutatja, a magyar külpolitikai tervezés mégis tévúton járt: abból indult ki, hogy a nemzetközi politika biztonság- és bizalomhiányos kelet-közép-európai alrendszerében Magyarország segítségét úgy a francia, mint a lengyel diplomácia elég nagyra értékeli majd ahhoz, hogy a béke részleges revízióját is támogassa biztosítása érdekében. Ez azonban nem volt így: a bolsevikellenes harcban Románia, a régió működőképessége szempontjából Csehszlovákia fontosabb szereplő maradt. Bár a kelet-közép-európai nemzetközi viszonyok reálpolitikai, quid pro quo karakterét a magyar külpolitikai elit főárama helyesen azonosította, a tényleges tervezés a saját relatív fontosság és befolyás túlértékelése miatt (is) kisiklott, magyarázva a budapesti elképzelések 1920 végére nyilvánvalóvá váló kudarcát.
Az 1938-as nagy nemzetközi válság idején Lengyelország egy gondosan felépített politikai tervvel lépett fel, amelyben Magyarországnak is fontos szántak. Józef Beck külügyminiszter Tengerköz-koncepciója – avagy a „Harmadik Európa” víziója – egy Balti-tengertől a Fekete-tengerig nyúló biztonsági övezetet célzott, amely lehetővé tette volna Lengyelország számára az egyenlő távolságtartást az azt határoló két nagyhatalomtól. A lengyel tervek egyik központi eleme volt a Csehszlovákiával szembeni közös lengyel–magyar fellépés és közös határszakasz megteremtése, a lengyel–román szövetség megőrzése mellett. Utóbbi érdekében Lengyelország sürgette a magyar–román viszony rendezését is. Ugyanakkor a magyar és a lengyel külpolitika érdekeit nem sikerült összeegyeztetni, és a csehszlovákkérdést rendezésében Németország játszott döntő szerepet.
A tanulmány a második világháború végétől 1948-ig, a mindkét országban meginduló sztalinizálási folyamat kezdetéig követi nyomon a lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok alakulását. Mivel mind Lengyelország, mind Magyarország a szovjet érdekszférába került, egyikük sem alakíthatta kapcsolatait független módon. A szerző felvázolja azt a geopolitikai környezetet, amelyben a lengyel–magyar diplomáciai viszony fejlődhetett. Bemutatja a két ország között adódó konfliktusokat, mindenekelőtt a párizsi békekonferencia kapcsán 1946-ban felerősödő ellentétet, és elemzi, milyen széles mozgástérrel rendelkezett a két állam vezetése a kétoldalú kapcsolatok alakításában. 1948-ban vége szakadt mind Lengyelország, mind Magyarország látszólagos szuverenitásának. Mindkét államban létrejöttek az egyesült munkáspártok, és aláírták a két ország közötti barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, amely a moszkvai direktíváknak megfelelően szabályozta a két ország viszonyát.
1956 után Lengyelország és Magyarország kapcsolata – hiába voltak egy szövetségi rendszer tagjai, „baráti országok” – nem volt feszültségmentes. A fagyos viszony az 1956-os, Magyarországon forradalomba torkolló, Lengyelországban a párt által belülről konszolidált válság eltérő döntéseiből és dinamikájából következett. A kultúránál voltak fajsúlyosabb politikai ügyek, ugyanakkor a kultúrpolitika más pályát írt le a két országban. Ennek egyik érzékeny területe, lakmuszpapírja a nyugati kulturális hatások megítélése volt: a magyar vezetésben az 1960-as évek elejéig az az álláspont érvényesült, hogy a lengyel kulturális élet túlságosan nyitott a fellazító hatásokra és nem tesz eleget a szocialista kultúra pozícióinak javításáért. Mindez a kulturális import visszafogását eredményezte. A vita a magyar nyilvánosságban is hangot kapott, különösen 1958-1961 táján érte sok bírálat a lengyel képzőművészetet, filmművészetet, illetve kisebb mértékben a színházi és a zenei életet. A kultúrpolitikai páternoszter 1962/63 táján ért egy szintre, amikorra az ideológiai jellegű viták rendeződtek és a kulturális csere volumene újra elérte az elvárt mértéket.
A tanulmány célja, hogy bemutassa az ellenzéki tevékenység eltérő politikai és társadalmi feltételeit Magyarországon és Lengyelországban 1956 és 1989 között, valamint feltérképezze a különböző magyar és lengyel ellenzéki csoportok közötti kapcsolatokat. A szerző abból indul ki, hogy 1956 után gyökeresen eltérő politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok alakultak ki a két országban. Míg Lengyelországban a helyzet viszonylag kedvező volt az ellenzéki tevékenység számára, addig Magyarországon a lehetőségek korlátozottak voltak, és csak az 1970-es évek végén, különösen a lengyel Szolidaritás mozgalom megszületése után nőtt meg a mozgástér. Másrészt a szerző amellett érvel, hogy az ellenzéki aktivitás nem volt elegendő a magyar–lengyel kapcsolatok fejlődéséhez, hanem a magyar ellenzéki csoportok politikai, ideológiai és generációs különbségei döntően befolyásolták a kapcsolatokat. Így a magyarok számára a lengyelországi ellenzék világnézete és politikai stratégiája fontosabb volt, mint önmagában az ellenzéki magatartás.
1976 után a magyarországi másként gondolkodók fokozott figyelemmel kísérték a lengyelországi történéseket és azok eszkalálódását. A szovjet blokkban addig soha nem látott társadalmi mozgalom – a Szolidaritás – az autonóm önszerveződés új modelljét hozta létre, és a rendszerkritikus ellenállás hatékony magatartásformáit kínálta. Bár a lengyelországi eseményekkel kapcsolatban a magyar társadalom jelentős része közömbös maradt, bizonyos társadalmi csoportok nem késlekedtek ilyen vagy olyan módon kifejezni szolidaritásukat a lengyelekkel, különösen a hadiállapot 1981 decemberi bevezetését követően. E társadalmi csoportok közé tartozott a nyíltan rendszerellenes tevékenységet folytató „demokratikus ellenzék”, a kulturális élet hivatalos keretein belül maradó „népi ellenzék” polonofil szárnya, de az autonóm módon szerveződő underground zenei, valamint experimentális művészeti közeg is. Nem véletlen, hogy a Tiszatáj című folyóirat 1981 júniusában terjedelmes lengyel számot jelentetett meg, hogy az Inconnu művészcsoport a Szolidaritás „logójának” betűtípusával készített művészpecséteket, ahogy az sem, hogy a Balaton zenekar „lengyelországi csajokról” énekelt. E tanulmány csoportspecifikus kontextusban hasonlítja össze a lengyel válság és a Szolidaritás nemhivatalos recepciójának mintázatait. Ehhez az elméleti keretet a transznacionális diffúzió, illetve az ellenzéki csoportok közötti érintkezési formák egyike – a „legenda” – képezi, amely „azt a fajta aktivizmust jelenti, amely a mozgalmi tettekről szóló történetekre érkezik válaszként” (Padraic Kenney). A tanulmány amellett érvel, hogy a lengyelországi eseményekre érkező nemhivatalos reakciók vizsgálata egyrészt a nemhivatalos kapcsolatok fontos – olykor képzeletbeli – transznacionális cserefolyamatait tárja fel, másrészt megvilágítja az egyes magyarországi társadalmi csoportok rendszerkritikus stratégiáit, nyelvhasználatát és kulturális térben felvett pozícióját.
A tanulmány a magyarországi gazdasági és politikai reformok 1980-as évekbeli – az első nyilvánosságban megjelenő – lengyelországi értelmezéseinek fő áramlatait elemzi. Bár különböző nézőpontok jelenhettek meg a magyar reformok kapcsán, az államilag irányított sajtó hivatalos diskurzusa maradt uralkodó. A diskurzus nyelvezete, a felhasznált érvek és a legfőbb megszólalók a két ország megváltozó belső viszonyainak, az egész szovjet blokkban végbement változásokat tükrözik. A rendszer reformjának hagyománya fontos hivatkozási pontként jelenik meg, majd a kommunizmus 1989-es bukásával az 1980-es évekbeli lengyelországi hivatalos diskurzus egésze új értelmezési keretet kap, egy új korszak kezdeteként tűnik fel.
A tanulmány célja a lengyelországi rendszerváltás kereteit meghatározó kerekasztal-tárgyalások (1989. február 6. – április 5.) bemutatása a megbeszéléseken részt nem vevő ellenzéki szervezetek bírálataira fókuszálva. A tárgyalásokat már körvonalazódásuktól fogva övező ellenkezés e hangjait kritikailag megközelítve láthatóvá válnak azok a társadalmi és politikai törésvonalak, melyek mentén a Kelet-Közép-Európában úttörő lengyel rendszerváltás, elsődleges céljaik azonossága ellenére, erőteljesen fragmentálta a változást óhajtó csoportokat. A kerekasztal-megbeszéléseknek mindenekelőtt a békés átalakulásra, a társadalmi robbanás és a további politikai represszió elkerülésére vonatkozó sikerével párhuzamosan szólni kell a megállapodásban rögzített eredmények kritikájáról is. A lengyel minta iránti élénk érdeklődés miatt továbbá nem kerülhető meg a tárgyalások magyarországi percepciójának rövid taglalása sem. A tanulmány források tekintetében elsődlegesen a Kerekasztalt bíráló lengyel ellenzéki szervezetek dokumentumaira, azon belül is főként (szamizdat)lapjaikra támaszkodik. Szakirodalmi bázisában vegyesen találhatók történeti és politológiai munkák, előbbiek közt a téma iránt a közelmúltban fellángoló érdeklődésnek köszönhetően friss lengyel írásokkal.
Szemle
E számunk szerzői:
Balázs István Miklós PhD-hallgató, ELTE BTK TDI, Kelet-Európai Történelem Doktori Program; tudományos munkatárs, Lengyel Kutatóintézet és Múzeum
Danyi Gábor PhD, posztdoktori kutató, ELTE-BTK, Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék
Kornat, Marek PhD, Prof. habil., osztályvezető, Instytut Historii Im. Tadeusza Manteuffla Polskiej Akademii Nauk [Lengyel Tudományos Akadémia Tadeusz Manteuffel Történeti Intézete]
Kozłowski, Tomasz PhD, történész, tudományos munkatárs, Biuro Badań Historycznych Instytut Pamięci Narodowej [Nemzeti Emlékezet Intézetének Történeti Kutatóhivatala]; tudományos munkatárs, Instytut Studiów Politycznych Polskiej Akademii Nauk [Lengyel Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézete]
Mitrovits Miklós PhD, tudományos munkatárs, BTK Történettudományi Intézet; tudományos főmunkatárs, NKE Közép-Európa Kutatóintézet
Przeperski, Michał PhD, történész, Instytut Historii Nauki Polskiej Akademii Nauk [Tudománytörténeti Intézet, Lengyel Tudományos Akadémia]
Romsics Gergely PhD, történész, tudományos főmunkatárs, BTK Történettudományi Intézet
Sylburska, Aleksandra PhD, történész, egyetemi adjunktus, Instytut Historii Uniwersytetu Łódzkiego, Katedra Historii Powszechnej Najnowszej [Łódźi Egyetem Történeti Intézete, Legújabb Kori Egyetemes Történeti Tanszék]
Takács Róbert PhD, történész, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet