Ember és környezet
A tanulmány a két neves környezettörténeti folyóirat, az Environment and History és az Environmental History elmúlt 25 évének cikkei alapján mutatja be azokat témákat, módszereket és forrásokat, melyeket a környezettörténettel foglalkozó történészek és más szakemberek a legutóbbi időkben kutatásaik középpontjába állítottak. Ennek célja, egyrészt felvázolni a környezettörténetet az elmúlt kicsivel több mint két évtized során meghatározó főbb jellemvonásokat, másrészt mindezek révén ösztönözni a hazai történész közönséget környezettörtneti kutatások elvégzésére, vagy legalább a megszokottól eltérő szemléletmódok, módszerek és források alkalmazására saját kutatásaik során. A tanulmány amellett, hogy bemutatja a környezettörténet célkitűzését, művelőit és alapvető módszereit, részletesen ismerteti az egyes kontinensek környezettörténet-írását meghatározó szemléleteket és témákat. Ez utóbbiak közül kiemelten is szó esik azokról, amelyek központi helyet töltöttek be a vizsgált témák igencsak széles spektrumában az elmúlt 25 évben.
A tanulmány azt mutatja be, hogy Magyarország legnagyobb tava, a Balaton miként vált természeti értékként is vonzerővé és hogyan lett része a nem hivatalos magyar nemzeti kánonnak. Ezt elsősorban a tópart tradicionális fürdőhelye, az eredetileg ásványvizéről nevezetessé váló Balatonfüred példáján keresztül vizsgálja, részben a fürdő vezetősége, részben a fürdőhelyi propaganda, részben a fürdővendégek szemszögéből. Maga a tó akkor vált vonzerővé, amikor a természeti környezettől elszakadó polgári réteget tudta megszólítani. E réteg vágyott a természet közelségére, vonzotta a fürdés lehetősége a tóban, de a táj szépsége is megragadta. A mind többek által átélt, illetve a modern sajtó révén megismerni vélt Balaton- élmény pedig a Balatont idővel a „magyar nemzeti értékek” nem hivatalos sorába emelte.
A tanulmányban azt körvonalazzuk, hogy miként fonódott egybe az úgynevezett másodlagos természet, a professzionális erdészeti eljárások intézményesülése, valamint az első világháború előtti s utáni politikai feltételek közötti különbség Magyarországon. Másodlagos természet alatt két folyamatot értünk: az emberek által kialakított vagy átformált „zöld”, vagyis nem-emberi élőlények által lakott helyeket és olyan tereket, amelyekben az épített infrastruktúra felváltotta a korábbi tájképet. Annak ellenére, hogy a német területeken képzett professzorok által előadott alapvetések, amelyeket generációkon keresztül a selmecbányai (akadémiai rangot kapó) erdészeti iskola örökített tovább meghatározták azokat az erdészeti eljárásokat, amelyek a 19. századi Magyarországon meghonosodtak, az elemzést nem hagyhatjuk abba azzal, hogy hangsúlyozzuk a recepció jelentőségét. Ezért egymás mellé helyezzük az erdőgazdálkodás jogi szabályait, valamint a különböző szintű képzettséget megszerző erdészeti szakemberek és hallgatók számáról, és az alsóbb szintű oktatási intézmények történetéről gyűjtött adatokat. Az így kapott kép alapján lehetővé válik, hogy összegezzük a másodlagos természet kialakulásának dinamikáját a 19. század második felére és a 20. század elejére vonatkozóan. Az erdészet másodlagos természeten belüli helyét tárgyalva az alsóbb szintű oktatásra fókuszálunk, mivel ez a miliő eddig a történeti kutatás vakfoltjában volt. Ráadásul helyi szinten az alacsonyabb képzettséggel rendelkező hivatalnokok voltak többségben, s ők hajtották végre azt, amit az erdőgazdálkodás általuk internalizált formájából következett. Arra is felhívjuk a figyelmet, hogy az első világháború utáni időszak vonatkozásában érdemes figyelmet fordítani az oktatási intézmények és a tulajdonviszonyok változása között kapcsolatra. A magántulajdonban levő erdők abszolút és relatív súlyának növekedése kapcsán hangsúlyozzuk azokat a központi kormányzati törekvéseket, amelyek ezek szorosabb felügyeletére, valamint az infrastruktúra állami fejlesztésére vonatkoztak. Ezen belül az alföldfásítási program segítségével a klimatikus viszonyokra és Magyarország geopolitikai helyzetére vonatkozó korabeli elgondolások viszonyára is rávilágítunk.
Az egészség megőrzésének igénye a 19. század második felétől kezdve fokozatosan nyitotta meg a testmozgás addig kevésbé ismert formái előtt az utat. A szervezett természetjárás népszerűsége a modern életreform-mozgalmak trendjeivel együtt haladt, miközben előbb a polgári, majd néhány évtizeddel később a munkáskultúrán belül is gyökeret tudott ereszteni. A munkásmozgalom magyarországi viszonylatában a Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE) emelkedett ki, mint a természetjárás vezető és egyben iránymutató szervezete. Még az első világháborút megelőzően létrejövő és gyors fejlődének induló egyesület a háború végére egy olyan keresztény-nemzeti irányelvek mentén szerveződő politikai és társadalmi tekintetben is polgári közegbe került, amelyet kifejezetten fojtogató légkörként értelmeztek. Mindez azért lényeges, mert működésük során a munkásmozgalmi szervezetek közül legkevésbé ők tudták függetleníteni magukat a polgári világ különböző szegmenseitől. A tanulmány tehát – elsősorban a TTE-hez köthető források felhasználásával – azt vizsgálja, hogy az 1920-as és az 1930-as évek alatt a polgári kultúra egyes elemei hogyan és milyen mértékben gyakoroltak hatást a szocialista természetjárók mozgalmára, majd ezek nyomán a munkásság milyen új kulturális és gyakorlati tartalmakat hozott létre. Az elemzés az eszmeiségük és testkultúrájuk sajátosságai mellett infrastrukturális és gazdasági szempontok jellegzetességére is kitér, miközben az állami szervekkel való kapcsolataik is bemutatásra kerülnek.
Tanulmányok
Az első világháborút követően átalakuló közép-európai piacok nemcsak veszteségeket, hanem új lehetőségeket is biztosítottak a vállalkozó kedvű magánszemélyek és társaságok számára. A világszerte ismert Herendi Porcelángyár márkanevéért és tulajdonjogáért 1920-tól egy többéves küzdelem folyt, amelyben „láthatatlanul” a korszak politikai és gazdasági törésvonalai, valamint azok képviselői is rendre felbukkantak. Hamisított porcelánok, lejárató sajtókampányok, lobbizás, felekezeti ellentétek, illetve strómanok és titokzatos mecénások jellemezték az elsőre talán ártatlannak tűnő fehér aranyért folytatott küzdelmet.
Forrás
A cikk kiindulópontja egy forrás: egy 1934 végén történt kurta levélváltás a híres matematikus, Erdős Pál és a londoni magyar követség között. A tárgya egy csehszlovák diplomata Magyarországot propagandisztikus szellemben bíráló előadása a délnyugat-angliai Exeter University College angol és külföldi hallgatói előtt, kiknek a soraiban ott ült a fiatal Erdős Pál is. Erdős hazája jó polgáraként jelezte a történteket magyar követségnek, és fölajánlotta segítségét. A tanulmány ennek az esetnek a szerteágazó szálait követi Erdős személyes sorsának, tanulmányainak a bemutatásával, majd tágabb körökbe merészkedve a zsidó és zsidó származású magyarokat a két világháború között sújtó diszkrimináció fejleményeinek, a magyar revíziós politika összefüggéseinek a föltárásával, valamint a kisantant államok közé tartozó Csehszlovákia magyarellenes propagandájának a megvilágításával.
Szemle
E számunk szerzői:
Balogh Róbert PhD-jelölt, Debreceni Egyetem BTK, tudományos segédmunkatárs, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Közép-Európa Kutatóintézet
Bodovics Éva Judit PhD, történész, kulturális antropológus, MNL Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára, levéltáros
Homor Péter levéltáros, Széchenyi István Egyetem Egyetemi Könyvtár és Levéltár
Katona Csaba tudományos munkatárs, Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Kormány Ákos PhD-hallgató, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola, Művelődéstörténet Doktori Program
Marczinka Csaba író, újságíró ELTE BTK Média Intézet
Papp István történész, ÁBTL, főosztályvezető
Szűts István Gergely PhD, történész-levéltáros, Habsburg Ottó Alapítvány
Takács Róbert PhD, történész, a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársa
Vasas Géza PhD, történész, Szent Margit Gimnázium, tanár