Posztháborús állapot – Magyarország, 1944–1947
A második világháború a magyarországi szociálpolitika és társadalombiztosítás vagyoni alapjait is súlyosan érintette. A tanulmányban azt vizsgálom, hogy – kitekintve a második világháborús anyagi veszteségekre is – a gazdasági újjáépítés és stabilizáció éveiben (1945–1947) miként alakultak a magyarországi szociálpolitika és társadalombiztosítás anyagi viszonyai, elsősorban a vagyonvesztésre és az új anyagi alapok megteremtésére összepontosítva. Az élelmiszerhiány, a gazdasági nehézségek, a munkanélküliség, a hiperinfláció, a vagyonvesztés és dezorganizáció miatt akadozó vagy egyenesen megszűnt szociálpolitikai vagy biztosítási szolgáltatások hozzájárultak a háború utáni évek rendkívül alacsony életszínvonalának kialakulásához és nemcsak egyes társadalmi csoportok (például a nyugdíjasok), de tulajdonképpen az egész társadalom deprivációjához. A betegségi és balesetbiztosítást államkölcsönök segítségével indították újra, míg a nyugdíjrendszer esetén, főként a tartaléktőkék pusztulása miatt, a felosztó-kirovó rendszerre tértek át. Fontos intézkedés volt a családi pótlékok kiterjesztése, illetve a hadigondozottak segélyezése, ahol azonban már a politikai diszkrimináció gyakorlata is megjelent. A pénzügyi stabilizáció után azonban 1947 elejére anyagilag is nagyobb mozgástér nyílt a magyar jóléti állami számára. A tanulmány hipotézise szerint a társadalombiztosítás lefedettségének növekedése és a szolgáltatásokhoz való hozzáférés kiterjesztése ellenére a pénzügyi stabilitás hiánya és jelentős vagyontestek pusztulása – a több esetben sikeres stabilizációs, majd pedig rekonstrukciós intézkedések mellett – 1945 és 1947 között gyakorlatilag diszfunkcionálissá tette a magyarországi szociálpolitikát. Ezt súlyosbította, hogy az 1938 és 1941 között visszacsatolt, s 1945 után újra elveszített területek társadalombiztosítási javait többnyire sikertelenül kísérelték meg repatriálni. Így a hazai szociálpolitika a szűk keretek között szinte kizárólag csak alacsony szintű alapszolgáltatásokat tudott szavatolni. A vagyoni rekonstrukció csupán 1947 után hozhatott eredményt.
A tanulmány a United Nations Relief and Rehabilitation Administration (ENSZ Segélyezési és Helyreállítási Igazgatósága, UNRRA) Magyarországon keletkezett dokumentumai alapján olyan aspektusokra irányítja rá a figyelmet, amelyek Magyarországot – a hidegháború formálódásán túl is – az 1946-ban meginduló, illetve a már zajló globális folyamatokhoz kapcsolták a második világháború utáni időszakban. A kontextualizálás érdekében első lépésben felmérem a második világháború utáni segélyprogramok jelentőségét az 1945 utáni globális történelemben és Kelet-Közép-Európa helyét a nemzetközi segélyprogramok történetében. Ezt követően egy különleges forráscsoport alapján vizsgálom a magyar lakossággal amerikai adminisztrációjához való viszonyát, majd közelítő kérdéseket teszek fel a segélyezés irányításában részt vevő amerikai személyzet magyar lakossággal kapcsolatos percepciójával kapcsolatban. A harmadik alfejezet a korabeli hiányra vonatkozó, az UNRRA számára gyűjtött, vagy általuk elérhető információk forrásait értelmezi. Hangsúlyozom a segélyszállítmányok ellátásban játszott jelentőségét, valamint azt, hogy Vörös Hadsereg jelenlétének terhe és a jóvátétel címén történő rekvirálás mellett az 1946–1947-es év globálisan jelentkező időjárási anomáliái is jelentősen hozzájárultak az időszak ínségéhez. A tanulmány végén rámutatok azokra a tényezőkre, amelyek miatt az UNRRA dokumentumok tükrében a korai szovjetizáció tézise revízióra szorul.
A II. világháborút vesztes félként befejező Magyarországon 1945 nyarán indult meg a felkészülés a békekonferenciára. A politikai elit és az értelmiség jelentős része is az 1920-as trianoni békediktátum kisebb-nagyobb mértékű – a nemzetiségi viszonyokat jobban számba vevő – korrekciójában reménykedett, elsősorban a szintén vesztes félnek számító Romániával szemben. Ezek az elképzelések, vágyak hamar ismertté váltak, számtalan publikációban feldolgozásra kerültek. A gazdasági koncepciók jóval kevésbé váltak ismertté, a történészek is alig-alig foglalkoztak a témával, még kevésbé a gazdaság „vérkeringését” jelentő közlekedési rendszerével. Tanulmányunk célja a közlekedési szakértők elképzelései alakulásának bemutatása, különös tekintettek a vasúthálózat és a trianoni határok kapcsolatára.
Tanulmányom célja annak bemutatása, hogy az 1944 és 1946 között a Magyar Állami Operaház élén lezajlott igazgatóváltások milyen kapcsolatban álltak a politikai és társadalmi változásokkal. A háború végén a nyilasok által támogatott Sámy Zoltán került az igazgatói székbe. A harcok befejeztével rövid időre hármas direktorátus vezette az intézményt, és próbálta helyreállítani a működés feltételeit. Komáromy Pál 1945-től bő egy éven keresztül igazgatta az Operaházat, majd 1946-ban Tóth Aladárt nevezték ki a posztra. Megvizsgálom, hogy a direktorok személye és háttere mennyire befolyásolta a cseréket, valamint, hogy a váltások miként hatottak az intézmény működésére és a társulat egységére. Kitekintést teszek arra, hogy az új demokratikus viszonyok milyen hatással voltak a közönség körének alakulására, az Operaház műsorára, továbbá milyen szerepet szánt az Operaháznak az új kultúrpolitika. A direktorváltások menetét és okait a korabeli napilapok és folyóiratok cikkein túl levéltári források bevonásával elemzem.
Tanulmányok
Magyarországon 1918–1919-ben a munkáspártok az általuk hosszú ideje követelt és ígért szocializmus megvalósításához érkeztek el – legalábbis a társadalom jelentős része ezt így érzékelte. A munkásosztály egy része nekilátott a szocializmus megteremtésének, és ennek során nagyon hamar szembekerült a szintén e cél megvalósítását hirdető kormányzatokkal. A forradalmi időszak szűk egy évét végigkísérte ez a konfliktus. Az autentikus, alulról szerveződő munkástanácsok hónapokig a forradalmi folyamat motorjai voltak, tevékenységük jelentősen hozzájárult a Tanácsköztársaság létrejöttéhez. Ezután viszont úgy tűnik, a Forradalmi Kormányzótanács már inkább akadályozó tényezőnek tekinti az öntevékeny, autonóm tanácsokat. E néhány hónap alatt nem született kielégítő válasz arra a kérdésre, hogy a forradalmi önkormányzat és a forradalmi kormányzat szükségszerűen kerül-e egymással szembe.
Szemle
E számunk szerzői:
Balogh Róbert PhD-jelölt, Debreceni Egyetem BTK, Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola
Cora Zoltán PhD, történész, irodalmár, Szegedi Tudományegyetem, Angol-Amerikai Intézet, Történeti Intézet, egyetemi adjunktus
Csoma Lajos PhD-hallgató, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola, Kelet-Európai Történelem Doktori Program
Gellért Ádám LL.M., Clio Intézet, társ-ügyvezető
Hubai László CSc, történész, a Milton Friedman Egyetem habilitált főiskolai tanára
Ignácz Károly PhD, történész, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Lajkó Ádám PhD-hallgató, történész, ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék
Molnár Eszter Edina PhD-jelölt, ELTE BTK Társadalom- és Gazdaságtörténeti Doktori Program
Péterffy Gergely PhD-hallgató, Eszterházy Károly Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskola, levéltáros, MÁV Szolgáltató Központ, Archívum
Pók Attila CSc, az MTA BTK TTI nyugdíjas tudományos tanácsadója, volt igazgatóhelyettese, az Institute of Advanced Study Kőszeg senior kutatója
Vilonya Bianka PhD-hallgató, ELTE BTK, Történelemtudományi Doktori Iskola, Atelier Interdiszciplináris történeti Doktori Program