Város, metropolisz Kelet-Közép-Európában 1945 után
E tanulmány az európai városfejlődés főbb jelenségeit tekinti át a 20. század második felében, Kelet-Közép-Európa nagyvárosait a fókuszba állítva. Az európai kontextusból kiindulva arra keresi a választ, hogy az Európa-szerte jellemző folyamatok mikor milyen formát öltöttek Kelet-Közép-Európa nagyvárosaiban, és miben ragadhatók meg a régió városainak sajátosságai az 1945-től a 2000-es évekig tartó több mint fél évszázad során. A háború hatásai, közvetlen és közvetett politikai következményei Kelet-Közép-Európa városainak mind fizikai, mind társadalmi arculatát jelentősen befolyásolták az 1945 utáni évtizedekben. A ma általunk ismert különbségeket, városépítészeti sajátosságokat sok esetben közvetlenül a háborúra, a háborús pusztítás városonként eltérő mértékére, illetve az újjáépítés mikéntjére lehet visszavezetni. A második világháború és az azt követő évek Kelet-Közép-Európában sok helyütt igen nagy mértékű társadalmi diszkontinuitáshoz is vezettek. A háborús emberveszteségek, a holokauszt, a kényszermigráció – menekülés, kitelepítés, egyes etnikai csoportok elűzése, illetve a lakosságcsere – sok millió embert érintettek, és számos városban véget vetettek a korábbi etnikai, nyelvi, felekezeti és kulturális sokszínűségnek. Kelet-Közép-Európa szovjet érdekszférába került országain és azok nagyvárosain tartós nyomott hagyott továbbá a szovjet rendszer. Ugyanakkor számos, a hazai köztudatban a szocializmusnak tulajdonított sajátosság nem vagy nem kizárólag szovjet hatásra bontakozott ki a régió nagyvárosaiban, és meglepő párhuzamok mutathatók ki Nyugat-, Északnyugat- és Kelet-Közép-Európa között például a technokrata várostervezés elveinek alkalmazása, az új lakónegyedek építészete, vagy később a városrehabilitációs gondolat iránti fogékonyság terén.) Az államszocialista rendszerek lakás- és társadalompolitikája ugyanakkor erős és máig ható helyi jellegzetességeket eredményezett Közép- és Kelet-Európa nagyvárosaiban. Bár léteztek térbeli társadalmi egyenlőtlenségek, a rendszerváltásig viszonylag mérsékelt volt a szegregáció; a kontinens nyugati felének nagyvárosaihoz képest minimális volt a külföldiek bevándorlása is, sőt, a bevándorlás a rendszerváltást követő évtizedekben is sokkal csekélyebb mértékű maradt, mint Nyugat-Európában. A rendszerváltás után az új önkormányzati rendszerek létrejötte, a piacgazdasági átalakulás és a privatizáció nyomán Kelet-Közép-Európa nagyvárosaiban több évtizedes késéssel, de annál nagyobb erővel jelentkeztek azok folyamatok, amelyek Nyugat-Európában már évtizedekkel korábban megindultak: például a szuburbanizáció, a dezindusztrializáció, az ipari területek krízise és funkcióváltása, illetve a befektetői tőke behatolása a város- és ingatlanpolitikába – csupa olyan jelenség, mely komoly kihívások elé állította az 1990 utáni városi, illetve kerületi önkormányzatokat.
A budapesti mozik üzemeltetésért a rendszerváltás előtt több évtizeden át a Fővárosi Filmforgalmazási és Moziüzemi Vállalat, ismertebb nevén FŐMO felelt. A cég története kiválóan alkalmas arra, hogy segítségével a mozgóképek terjesztésével kapcsolatos politikai elképzeléseket, valamint a mozihálózatot mint jellegzetes városi teret bemutassuk. A vállalat egyrészt maga is a szocialista kultúrpolitika sajátos terméke volt, amelynek jelenléte a piac demokratikus viszonyoktól eltérő működését mutatta, másrészt a budapesti társadalmi változások érzékeny indikátoraként funkcionált. Műsorpolitikájával speciális kurátori gyakorlatot valósított meg, amely egyszerre képviselte a szocialista kultúrairányítás elveit, de a jegyeladás szempontját sem hagyta figyelmen kívül. Tanulmányom ezt a gyakorlatot tárja fel, és a klasszikus, egy-egy intézményre fókuszáló mozitörténet helyett egyfajta keresztmetszeti elemzést valósít meg, amely az átfogó irányításért felelős cég tevékenységén keresztül a nagyvárosi mozikultúra dinamikáját, a FŐMO szervezeti működését és mozipolitikájának fontosabb elveit vizsgálja 1954 és 1987 között.
Tanulmányok
A tanulmány néhány momentumot vizsgál abból a folyamatból, amelynek eredményeképpen a marxista-sztálinista történetírás uralkodó pozícióba került a magyar történettudományban az 1940-es évek második felében. Ennek az irányzatnak az egyik fő célpontja a debreceni egyetem professzora, Szabó István (1898–1969),volt, akit – több munkatársával együtt – folyamatosan támadtak a hivatalos történetírás képviselői. A szerző szerint a támadások mögött meghúzódó fő motívum az volt, hogy Szabó István hevesen kifogásolta a marxista történetírás „mesternarratíváját”, nevezetesen a második jobbágyság és az elkanyarodás tézisét, amely magában rejtette azt a politikai üzenetet is, hogy a magyar társadalmi és gazdasági fejlődás alapvetően kelet-európai modellt követett, főként a kora újkortól kezdődően. Szabó ezzel szemben a magyar fejlődésnek a nyugat- és kelet-európai közötti átmeneti volta mellett érvelt. Mindezzel egy a szocializmus és kapitalizmus közötti harmadik utas koncepciót fogalmazott meg, amely sok tekintetben támaszkodott a két világháború közötti időszakban, de azt követően is jelentős szerepet játszó népi írók és gondolkodók (Németh László, Bibó István, Hajnal István) szellemi örökségére.
Az 1995 nyarán Srebrenicában történtek a második világháború utáni Európa egyik legszörnyűbb háborús eseményeként élnek a köztudatban. A balkáni háborút rögzítő tudósítások már korábban is bővelkedtek megrázó képsorokban, mégis Srebrenica vált az egykori Jugoszlávia romjain folyt népirtás jelképévé. Az események Németországban nagy vihart kavartak, ahol akkoriban már egy ideje arról folyt a közéleti vita, hogy a Bundeswehr az ország határain kívül pontosan hova és milyen körülmények között küldheti ki katonáit. Egy pusztán védelmi kérdésen túl a vitának voltak politikai és morális aspektusai is, hiszen Németországnak a világban betöltött új szerepéről, egyszersmind a múltban elkövetett bűnök feldolgozásáról és a tanulságok hasznosításáról szólt. A boszniai fiaskó különösen a Bündnis 90/Die Grünen pártban okozott erkölcsi válságot, amelynek soraiban egyre többen követelték korábbi álláspontjuk felülvizsgálatát. Pontosan milyen érvek ütköztek egymásnak a vita során, és a párton belül mely csoportok küzdöttek az irányvonaluk elfogadásáért? 1995 nyara tekinthető egyáltalán fordulópontnak a Zöldek külpolitikai gondolkodásában, vagy inkább a külső körülményekre adott válaszként, egyfajta szerves „fejlődésről” van szó? Milyen szerepe volt ebben Joschka Fischernek? A tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy a német Zöldek külpolitikai nézeteinek egy szeletét, elsősorban a Bundeswehr külföldi bevethetőségéről alkotott véleményét egy évtizedre, az 1990-es évekre vonatkozóan kibontsuk.
Fórum
Szemle
E számunk szerzői:
Antal Attila PhD, jogász, politológus, ELTE Állam- Jogtudományi Kar Politikatudományi Intézet, adjunktus, Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhely, koordinátor
Barkóczi Janka PhD-hallgató, BCE Társadalmi Kommunikáció Doktori Iskola, Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum, kutató
Csunderlik Péter PhD, történész, az ELTE BTK oktatója, a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársa
Danyi Gábor PhD, posztdoktori kutató, ELTE-BTK, Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék
Erős Vilmos PhD, egyetemi docens, Debreceni Egyetem, Történelmi Intézet, Modernkori Magyar Történeti Tanszék
Fiziker Róbert PhD, történész, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, 1945 előtti Kormányszervek Főosztálya, főlevéltáros
Hevő Péter PhD, történész, Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, muzeológus; ELTE BTK, óraadó; Újkor.hu, rovatvezető
Izsák Lajos DSC, történész, Professor Emeritus ELTE BTK Történeti Intézet
Matolcsi Réka PhD-hallgató, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola, Modernkori Magyarország Doktori Program
Szívós Erika PhD, történész, habilitált egyetemi docens, tanszékvezető, ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék