Nemzet, nemzetiség, konfliktusok
A tanulmány egymással összefüggő kérdésekre keresi a választ. Milyen szerepet játszott a nemzeti faktor, a nemzeti diskurzus a 20. századi Magyarországon a politikai, a kulturális és a társadalmi hegemóniáért folytatott küzdelmekben? Hogyan formálták a nemzetet a hegemóniáért folytatott harcok? Kik és milyen módon határozták meg a nemzetet és a hozzá tartozás kritériumait? Létrejött-e társadalmi konszenzus az elitcsoportok és a társadalom többsége között? A tanulmány részletesen foglalkozik az antinacionalista nemzetépítés paradoxonával. Értékelése szerint Magyarországon az 1960-as évek utolsó harmada és az 1980-as évek közepe között megvalósult a hegemónia, létrejött a szocialista nemzet, és működött egyfajta társadalmi konszenzus.
A társadalomtudományokon belül alapvetően konszenzus van akörül, hogy a nacionalizmusok – és az abból fakadó nyelvi konfliktusok – a modernitás termékeinek tekinthetők. Kevésbé egyértelmű a válasz arra, hogy ez esetben minek tekinthetők a premodern korokban kimutatható nyelvi konfliktusok. Jelen tanulmány ezt a kérdést próbálja körüljárni, arra a következtetésre jutva, hogy mind a premodern és a modern nyelvi konfliktusok rendelkeznek erős érzelmi és érdekbeli motivációval, de csak utóbbira jellemző az értelmi motívum, azaz az ideologizálás, a narratívaépítés, és ezeken keresztül a képzelt közösségek létrehozása.
A dualista Magyarország a hosszú 19. század nyelvileg legváltozatosabb nemzetállamként viselkedő állama volt, ahol az államnyelvet a polgárok kevesebb mint fele vallotta anyanyelvének, és több mint kétötödük nem ismerte. Az 1868-as nemzetiségi törvény a bírósági eljárások nyelvét a felek nyelvéhez igazította, ám ezek a rendelkezések csak néhány évig maradtak hatályban, mielőtt a bírósági rendszer teljes átalakításon esett át. A kisebbségi aktivisták élesen támadták nyelvük háttérbe szorítását, amelyre a büntető esküdtszék bevezetését megelőző vita is reflektált. Az 1890-es években, az esküdtbíróságok bevezetésével a büntető és a szóbeli eljárások kibővítésével a polgári peres ügyekben a kormány már nem halogathatta tovább hites bírósági tolmácsok kinevezését. A tolmácsolási díjakat a magyarul nem beszélő átlagpolgár számára magasan szabták meg, ami néhány más gyakorlati hátránnyal együtt különösen alkalmas volt rá, hogy az alávetett kulturális státuszt a nemzeti közösség elleni diszkriminációként tudatosítsa. Eközben a rendszer élén álló tisztviselők aggodalommal figyelték azon kényszerű engedményeket, amelyeket az alsóbb bíróságok tettek a nem domináns nyelveknek.
Tanulmányok
A tanulmány középpontjában egy 1926-os per áll, melyet Bársony János orvosprofesszor özvegye kezdeményezett, sérelmezve, hogy férje végrendeletében lányukat gyakorlatilag eltiltotta minden olyan jövőbeli házasságtól, melyet a lány egy, bármely csekély mértékben is zsidó származású férfival kötne. A felperes ezt lehetetlen feltételnek tartotta. A klinikaigazgatói és rektori tisztségeket is betöltő Bársony János azon túl, hogy az ellenforradalom utáni jobboldali orvosi körök egyik vezéralakja volt, maga is az eugenika és faji elképzelések ismert képviselőjének számított. E magánéleti epizód mutatja, hogy felfogását privát szférájában is érvényesítette. A tanulmányban Bársony elmélete és a fajbiológia korabeli kontextusának felvázolásán túl részletesen elemzem az egykori sajtóbeszámolók alapján rekonstruált bírósági argumentációkat, különös tekintettel azok faji vonatkozásaira, a zsidóság állítólagos természettudományos kimutathatósága körüli polémiára. Bár a per végül a felek megegyezésével fejeződött be, e bírósági ügy megismerése így is hozzásegíthet a magyarországi fajbiológia pozíciójának, társadalmi elfogadottságának alaposabb megértéséhez.
A tanulmány a késő Kádár-korszak átvételi és műsorpolitikájának gyakorlati működését vizsgálja. Amellett érvel, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt nyilvánosság- és művelődéspolitikájának részét képező átvétel- és bemutatáspolitika általános elvei a mindennapi gyakorlatban számokban jól kifejezhető eltéréseket eredményeztek főváros–vidék vonatkozásban. A budapesti közönség határozottan magasabb arányban találkozhatott nyugati filmekkel az 1970-es és 1980-as években, ahogy a fővárosi színházi műsor karaktere is különbözött. A nyugati tartalmaknak igen jelentős szerepe volt – az 1960-as évektől már a munkavégző ember regenerációjának fontos részeként elfogadott – szórakozási lehetőségek biztosításában, illetve a kulturális intézményekkel szemben egyre erőteljesebben megfogalmazott, a kultúrpolitikai célokat is mindinkább keresztező pénzügyi elvárások teljesítésében.
Szemle
Szemle
E számunk szerzői:
A. Gergely András CSC/PhD, politológus, kulturális antropológus, ELTE TÁTK, címzetes egyegyetemi tanár
Benkes Mihály történész, habil. ny. egyetemi docens, ELTE-TÁTK
Berecz Ágoston PhD, Budapest–Bécs, Pasts, Inc és Szófia, Center for Advanced Study, tudományos munkatárs
Feitl István történész, főtanácsadó, Politikatörténeti Intézet
Földes György DSc, címzetes egyetemi tanár (ELTE), Politikatörténeti Intézet
Joó Adrienn művelődésszervező, kutatási területe: magyar oktatás- és művelődéstörténet
Kollai István PhD, történész-közgazdász, a nemzetközi kapcsolatok doktora, adjunktus, Budapesti Corvinus Egyetem
Kund Attila PhD-hallgató, szociológus, PTE BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola, Európa és a magyarság a 19–20. században Doktori Program
Laczó Ferenc PhD, docens (universitair docent 1), Történelem Tanszék, Maastrichti Egyetem
Takács Róbert PhD, történész, Politikatörténeti Intézet, tudományos munkatárs
Turbucz Dávid PhD, történész, ELKH BTK Történettudományi Intézet