Háborús propaganda
1941 nyarán a szovjetellenes német propaganda középpontjába a tengelyhatalmi csapatok által feltárt, balti és nyugat-ukrán területeken elkövetett szovjet tömeggyilkosságok kerültek. A német hivatalos propagandát követve a magyar nyilvánosságban is kiemelt helyet kaptak az NKVD által elkövetett kivégzések szóló hírek. A magyar közvélemény nem csupán a magyar sajtóban megjelent német hírügynökségi jelentések révén értesülhetett ezekről az eseményekről, hanem 1941 július-augusztusában a polgári és katonai sajtó képviselői helyszíni beszámolókat is közöltek a Kárpát-csoport által megszállt területekről. Az NKVD tömeggyilkosságok pedig később is visszatérő eleme volt a háború alatt publikált hadinaplóknak és az antibolsevista pamfletirodalomnak. A magyarországi sajtóban és kötetekben megjelent atrocitástörténeteknek három jellemzője emelhető ki. Egyrészt, a gyilkosságok áldozatait és elkövetőit nemzetiségük alapján határozták meg. Másrészt az első világháború tapasztalatai alapján a gyilkosságok elkövetésének módját és nem annak kvantitatív adatait hangsúlyozták. A gyilkosságok elsődleges értelmezési keretévé pedig a Szovjetunió „önleleplezése” vált, azaz az 1941-ben elkövetett tömeggyilkosságokat az orosz polgárháború alatti vörösterror kiújulásaként értelmezték, a magyar antibolsevik diskurzusba pedig a Tanácsköztársaság erőszakalkalmazásának szimbólumainak felhasználásával illesztették bele a vizsgált atrocitásokat.
A szovjetunióbeli hadifogság történetének része a hadifoglyok „átfordítására” tett kísérlet. A Központi Antifasiszta Iskola 1943 februárjában, Krasznogorszkban kezdte meg működését, különböző nemzetiségű hadifoglyok végezték el kurzusait. A cél antifasisztává és kommunistává való átképzésük volt, mert a táborokba visszatérve feladatuk fogolytársaik politikai átnevelése lett. E tevékenységet dokumentálják a „tábori búcsúalbumok,” melyeket 1947–1948-ban hazatérő magyar hadifoglyok készítettek, jól körvonalazható szovjet elvárásokhoz igazodva. A tanulmány főként ezen források alapján nyújt ízelítőt a hadifogságban folyó antifasiszta és kommunista propaganda történetéből, vizsgálva az antifasiszta frontsajtót, a hadifoglyokra vonatkozó szovjet rendelkezéseket és hadifoglyok visszaemlékezéseit is. Az egykorú albumok és a későbbi források egyként bizonyítják, hogy a hadifoglyok honfitársaikhoz képest hamarabb kényszerültek rá a sztálinizmus valósága, és a hatalom által sugallt hamis világkép közti tragikus különbség tudomásulvételére.
A tanulmány a német és magyar szélsőjobboldali humorisztikus sajtó második világháborús propagandában való részvételét mutatja be öt lap karikatúráinak és egyéb rajzainak vizsgálatán keresztül. A Harmadik Birodalom esetében három élclap, a Fliegende Blätter, a Kladderadatsch és a Simplicissimus grafikái kerülnek elemzésre, Magyarország esetében a Drótkefe nevű, idővel szélsőjobboldalivá váló vicclap, valamint a Magyarság című nyilas napilap karikatúráival foglalkozik a tanulmány. A kiválasztott lapok mind aktívan részt vettek a szövetséges hatalmak és a zsidóság elleni propagandában. A szerző feltárja, hogy milyen eszköztárral dolgoztak az újságokban napvilágot látott rajzok, milyen szimbólumokat, toposzokat alkalmaztak, és hogyan próbálták sikerre juttatni a háborús propaganda fő céljait: az ellenség lejáratását, illetve a tengelyhatalmak erkölcsi felsőbbségének és a németek „végső győzelmének” hirdetését. A rajzokon élesen elkülönült a bajtárs és az ellenség, ha úgy tetszik, a kosellecki „mi” és „ők” kategóriák ábrázolása: míg az előbbi csoportba tartozók megjelenítése a kikarikírozott ellenséggel szemben idealisztikus. E jelenség már az első világháborús propagandakarikatúrák, valamint a szocialista „pozitív karikatúrák” esetében is megfigyelhető, melyekre a szerző rövid kitekintést tesz.
A második világháborúban soha addig nem látott technikai háttérrel és szervezettséggel folyt a szisztematikus politikai (és pszichológiai) hadviselés, amelynek szolgálatában új szervezetek is létrejöttek, a propagandatevékenység pedig összefonódott, sőt időnként egy kézbe is került az ellenséges országokba irányuló titkosszolgálati és diverzáns akciók irányításával. A britek a háború során sokáig nem tudtak jól működő szervezeti keretet és megfelelő koncepciót kialakítani a sikeres politikai hadviseléshez. Délkelet-Európa országai eltérő súlyt és jelentőséget képviseltek a brit háborús stratégia szempontjából. 1941 őszén, több elődszervezet rövidebb fennállása után jött létre a háborús politikai hadviselést irányító Political Warfare Executive, amely a következő év tavaszára már koherens módon, megbízható információkra támaszkodva kívánt hatékony propagandát kifejteni Magyarország és Románia felé is. A propagandatevékenység gyakran nehezen volt csak összehangolható a politikai és katonai szempontokkal. Lényegesnek tűnt az úgynevezett szatellita (német szövetséges) államok ismeretével bíró személyek vagy onnan érkezett emigránsok meghallgatása. A tanulmány három memorandumot is ismertet: Ignotus Pálét, Vámbéry Rusztemét és C. A. Macartneyét, majd bővebben kitér a Románia felé folytatott brit propaganda fő szempontjaira is. A román és magyar irányú propaganda egyik (közös) kulcskérdése volt Erdély, az ebben mutatkozó párhuzamokkal is foglalkozik az elemzés.
Tanulmányok
Áchim L. András a demokratikus Magyarország egyik nagy alakja 1911-ben erőszakos halállal halt meg. Bajcsy-Zsilinszky Endre 1944 végén a magyar nép mártírjaként akasztófán végezte. Ám az utóbbinak erős szerepe volt az előbbi halálában. A témának nagy az irodalma, mégis sok benne a homály. Ezt Féja Géza, a népi írók egyik kitűnősége szintén növelte. Az esszé stílusában íródott tanulmány filológiai eszközökkel, vélhetőleg sikerrel több vonatkozást tisztázott.
A vesztes háború nyomán fellépő változások egyre súlyosabb terhet róttak a népétkeztetés feladatát a társadalomtól kényszerűségből átvállaló, mind nagyobb anyagi nehézségekkel küzdő városvezetésre. A hadikonyhák 1918-as beindításával részlegesen, és csak jelképes szerepvállalás formájában ugyan, az állam is megjelent a porondon. A kormányok azonban a következő öt nehéz évben kézzelfogható segítség helyett csak hangzatos, tízezrek ellátását ígérő társadalmi gyűjtőakciók meghirdetésében, vagy egy a holdudvarukhoz tartozó, piaci alapon működő, de hamar befuccsoló kurzusvállalat támogatásában jeleskedtek. Paradox módon a világháborús nélkülözést idéző húszas évek elején, a lanyha állami szerepvállalást a népétkeztetést elfogadók alacsony száma is visszaigazolta. Az alsóbb rétegekből származó, javarészt elsőgenerációs városlakó szegénység, szemben a „tősgyökeres” középrétegek rászorultjaival, a végsőkig tartózkodott a szervezett népétkeztetésben való részvételtől, és abban leginkább csak gyermekeivel, az iskolai étkeztetéseken keresztül vett részt. A húszas évek közepétől, és főleg majd a harmincas években, az állam adók átengedésével hozzájárul a főváros étkeztetési akcióihoz. Eddigre a zömükben még mindig peremre szorult, de egyre nagyobb hányadában már városi születésű alsóbb rétegek képviselői nagyobb számban, akár napi 30-60 ezer főt megmozgatva, el is fogadják ezt. Ez a hatósági ellátás akkorra már teljesen ingyenes, minőségét tekintve azonban még mindig szegényes és egyre szigorúbb feltételekhez kötött. Ebben a „sikerben” azonban jelentős szerep jut az életviszonyok – a világgazdasági válság nyomán fellépő – további romlásának, amely felülírta a célcsoport korábbi sok komponensű ellenérzését is.
A tanulmány Ady Endre és Csinszka cselédlányának történetét elemzi. A történet irodalmi körökben jól ismert. Márk Anna, ismertebb nevén Vonyica Ady és Csinszka mindenes cselédje volt. Vonyica már Csucsán is szolgálta a Boncza családot, Csinszka a költővel való házasságába is magával vitte a fiatal lányt. A két nő együtt ápolta az akkor már nagybeteg költőt. Ady halálát követően Vonyica Csinszkával maradt. A fiatal cseléd teherbeesett, megszülte a kislányát, Csinszka még ekkor sem küldte el, sőt a Márffy-féle házasságban Vonyica saját „lakosztályt” kapott kislányával, Bogyóval. A kislány középosztálybeli neveltetést kapott, kvázi hárman nevelték a cseléd gyermekét. Különleges ego-dokumentumok és visszaemlékezések felhasználásával rekonstruálhatjuk a cseléd életútját és Csinszkával való kapcsolatát, amely a különlegesen normális (mikrotörténeti terminus) kategóriájába esik. Milyen volt a Vonyica és Csinszka kapcsolata, a cseléd-gazda kapcsolat? Milyen általános következtetések vonhatóak le az eset kapcsán? Vajon utólagos fikció a kegyetlen cselédsors?
A monolit pártállam rendszerének válsága és bomlása valóságos pártáradatot generált, 1987–1990-ig közel 70 pártot alapítottak. A pártalakulások legfőbb színtere a rendszerváltás korának sajátos konstellációjában létrejövő népligeti Jurta Színház volt. Ez a „színtér” az ott szerveződő, a tárgyalásos rendszerváltást végigvivő ellenzéki csoportok okán a politikai változások emblematikus helyszíne lett. Kevésbé ismert azonban, hogy az egykori játszóhely, a magánszínházat felépítő és vezető színész-rendező Romhányi László (1944–2005) saját politikai ambíciói nyomán a fősodorból kikerülve, 1989 közepére a változások jobboldali radikális kritikusainak gyűjtőhelyévé vált. 1956-os forradalmárok és a hungarista-nyilas emigrációhoz köthető személyek részvételével Romhányi maga is alapított 3 (KNU–MNP–MNSZ) nemzeti-radikális pártot, nagy, habár alaptalan győzelmi reményekkel. Az „engedélyezett” párt- és választási törvény első számú funkciója a kispártok, értékirányzatok előzetes szűrése, a parlamenti politikai stabilitás biztosítása volt. A demokratikus és a népi ellenzéki szárnyak, elitek taktikai szövetségéből (EKA) a jobboldali radikálisok irányzatait, szervezeteit és politikusát kirekesztették. A legitim változások ellenterévé váló Jurta így maga is politikai entitássá vált, az „elszabotált rendszerváltás” gondolatának kibontója és hordozója lett. Mindezt a „hamis” kompromisszumokat nemzeti alapon tagadó szervezetek, rendezvények és lapok (Szent Korona) alakulása jelezett. Az „ellenzék ellenzékévé” váló radikálisok az 1990-es első többpárti, demokratikus országgyűlési választásokon – az EKA-NEKA „forgatókönyvnek” megfelelően – súlyos vereséget szenvedtek, konzerválva periférikus helyzetüket. A pártcsatározásokban, közbeszédben egyre gyakrabban elhangzó minősítések („hazaáruló” vs. „náci-fasiszta”) a Jurtások pozicionáltságát, egyúttal olyan párhuzamos világ kiépülését jelezték, amelynek elemei később az új generációs radikális jobboldali, akár a parlamenti képviseletig jutó szervezetek politikájában is megmutatkoztak. Írásunk első részében a (jurtás) jobboldali radikális mozgalom/ellentér megszerveződésével, a jurtás dramaturgia alapkonfliktusával foglalkozunk.
Szemle
E számunk szerzői:
Fóris Ákos PhD-hallgató, ELTE BTK, Történelemtudományi Doktori Iskola; Clio Intézet, munkatárs; ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék, egyetemi tanársegéd
Fülöp Márton PhD-hallgató, ELTE BTK, Történelemtudományi Doktori Iskola, Modernkori Magyarország Doktori Program
Hajdu Tibor DSc., történész
Harlov-Csortán Melinda PhD-hallgató, ELTE BTK Történettudományi Doktori Iskola
Joó András PhD, főiskolai tanár, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár, tudományos főmunkatárs
Marelyin Kiss József történész–szociológus, országgyűlési almanach-szerkesztő, a Jelenkutató Alapítvány Intézet vezetője
Pihurik Judit PhD, Dr. habil., történész, Szegedi Tudományegyetem, ny. egyetemi docens
Pritz Pál DSc., az ELTE BTK magántanára
Trádler Henrietta PhD-hallgató, ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék; Kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete, kutató
Toldi Lóránt PhD-hallgató, ELTE BTK Társadalom- és Gazdaságtörténeti Doktori Program; levéltáros, Nemzeti Közszolgálati Egyetem
Umbrai Laura PhD, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, tudományos munkatárs