A történelem terhe az 1960-as években
A tanulmány azáltal kérdőjelezi meg a (nyugati) (holokauszt) emlékezet és a (keleti) antifasizmus viszonyát kizáró ellentétként láttató közkeletű, illetve a szakirodalomban is axiomatikus elképzelést, hogy bemutatja a hidegháború konstitutív szerepét a múlthoz fűző társadalmi normák történetében. Az alkalmazott relacionális megközelítés azzal egészíti ki az emlékezetkutatás nyugatközpontúságát, hogy a feltárt nyugati történetet magát is a hidegháborús státuszversengés következményének tekinti, és feltárja a „hiányzó oldal” szerepét, amelyre az reakcióként kialakult. A tanulmány a hidegháborús státuszversengés morális történelemben játszott szerepét a háborús bűnperek második hullámán vizsgálja meg. Egyrészt feltárja, hogyan határozta meg a perekkel kapcsolatos nemzeti stratégiákat, és magának az eljárásnak az alakulását, különös tekintettel a múltról alkotott tudás előállítására, a történeti dokumentációra. Másrészt a keleti tömb egyetlen országa, a Magyar Népköztársaság hozzájárulását elemzi a nemzetközi háborús bűnperekhez. A „magyar eset” nemcsak a szocialista országok perekkel kapcsolatos stratégiájára világít rá, hanem a kelet-nyugati együttműködés látszólagos paradoxonjára is.
Kortárs kritikai, önreflektív, univerzális érzékenységgel visszatekintve a megfigyelők azt tartották, hogy a magyar irodalom a Kertész Imre és mások 1970-es évekbeli áttörése előtt érdektelen maradt a holokauszt témája iránt. De valójában, az irodalmi életnek az 1956-os forradalom elfojtása utáni rekonstrukcióját követően számtalan – “antifasiszta irodalom” címkéje alá sorolt – regény tartalmazta a zsidóüldözések könnyen felismerhető motívumait, hogy a közelmúlt traumatikus történelmét integrált módon ábrázolja, amelyben zsidók és nem zsidók egyaránt felismerhették szenvedéseiket és emberi gyengeségeiket. A tanulmány három e körbe tartozó regény és szerzőik – Keszi Imre Elysium (1958), Darvas József: Részeg eső (1963) és Rónay György: Esti gyors (1963) – vizsgálatára vállalkozik. Amellett érvel, hogy amennyiben kevésbé anakronisztikus módon közelítünk ezekhez a művekhez, egy alternatív holokauszt-emlékezet formái rajzolódnak ki, amelyek tekintettel vannak a politikai lehetőségek határaira, a közönség elvárásaira, és amelyek olyan irányba mutatnak, amely nem teljesen a magyarországi emlékezeti kultúra útjait követik.
A hivatalos amnéziáról és a magyar holokauszt emlékezéséről szóló jelenlegi kutatásokhoz kapcsolódva tanulmányom az 1960-as évekre vonatkozó felejtés stratégiát és az irodalmi nyilvánosságában artikulálódó holokauszt-emlékezetet vizsgálja, majd specifikusan az elfelejtett magyar női holokauszt memoárokra és elbeszélésekre összpontosít. A dolgozat első részében az Élet és Irodalomban 1960-1968 között megjelent cikkeket szemlézem, amelyek a zsidó genocídium, a traumatikus múlt feldolgozhatatlanságát, és a társadalmi szembenézés sürgetését hangsúlyozzák. A cikkeket olvasva felvetődik, hogy az emlékezés, felejtés, tabusítás kérdését ezen időszak tekintetében újra kell gondolnunk. Tanulmányom második részében a holokauszt emlékezetének és az emlékezés eljárásának a női narratívákban megjelenő formáira fókuszálva az 1960-as években publikált magyar női tanúvallomásokat, memoárokat, fikciós, félig-fikciós elbeszéléseket mutatok be. Bruck Edith, Vidor Katalin, Palotai Boris, Szenes Erzsi, Fenákel Judit és Szabó Magda írásai a jelent a traumatikus magyar múlttal szembesítik, a holokauszt néma áldozatainak állítanak emléket. Dolgozatom argumentációja szerint ezen elfelejtett női szövegek a nyilvános memóriát ássák alá, és az 1960-as évek egyfajta ellen-emlékezeti diszkurzív terében a múlt ellen-narratíváiként értelmezhetők.
A tanulmány Fábri Zoltán 1963-as Nappali sötétség című filmet vizsgálja a közelmúltra való visszaemlékezés és az önformálás és önmegértés stratégiái szempontjából, a kora hatvanas évek filmes, kulturális és társadalmi kontextusaiban. Amellett érvel, hogy Fábri filmjének érdekessége, hogy olyan, flash back szerkezetű bűntudatdráma, amely az egyéni és társadalmi felelősség és cselekvőképesség dilemmáit mutatja be egy részben 1944-ben, részben az 1960-as évek elején játszódó történetben. Az elemzés két kiemelt témája egyfelől a zsidóüldözéssel szembeni társadalmi közönynek a kora hatvanas években ritkán tárgyalt kérdése, másfelől az önformálás és önértés egyéni és kollektív rítusainak (újrajátszás, performativitás, kritikai értelmező gyakorlatok) megjelenítése.
Tanulmányok
A tanulmány a 20. század egyik ellentmondásos, a mindenkori hatalommal rendre ellentétbe kerülő figurájának, Zsabka Kálmánnak (1897–1971) fordulatos életútjával foglalkozik. Ez a pálya nem csupán önmagában érdekes, hanem a Monarchia összeomlása és az „érett” Kádár-korszak közti mozgalmas évtizedek jobb megértéséhez is fontos adalékokkal szolgál. A színművészeti tanulmányait 1916-ban elhagyó, zavarosban halászó Zsabka neve 1918-tól egyre gyakrabban bukkan fel a botránykrónikákban. 1920-ban az ellenforradalom oldalán találjuk mint szélsőjobboldali aktivistát. A Horthy-korszakban számos utcai rendbontás fűződik a nevéhez, melyek után több esetben őrizetbe vették, de mindig szabadlábra helyezték. A húszas-harmincas években a fajvédő szélsőjobb ismert hangadójává, antiszemita hírlapírójává avanzsált. A gazdasági világválság idején több újsütetű szélsőjobboldali pártban megfordult, a harmincas évek derekától pedig kiöregedett diákvezérként a Turul Szövetség kulturális egyesületének élére került, miközben nótaszerzőként, jobboldali költőként, színészként is ismertté vált. 1938-ban részt vett a Rongyos Gárda reaktiválásában. 1944-ben az egyik zuglói kisegítő karhatalmi alakulat parancsnoka lett, csoportjával több tucatnyi zsidó- és ellenzéki személy életét mentette meg a nyilas uralom alatt. A háború után belépett a Szociáldemokrata Pártba. A Rákosi-korszakban az állambiztonság több ügynökkel is figyeltette, eljárás viszont nem indult ellene. Zsabka az 1956-os forradalom és szabadságharc idején epizódszerepet vállalt, amiért később rövid ideig internálták. Az állambiztonság ezt követően éveken át rajta tartotta a szemét. Megfigyelésének dokumentumaiból rekonstruálható egy hatvanas évekbeli sikertelen rendszerellenes szervezkedés. Ám a hatalom ezúttal is megkegyelmezett: „antifasiszta ellenállóként” hunyt el.
A nyugat-magyarországi megyék többségében németek lakta területei az első világháborús vereség és az azt követő posztimperiális átmenet következtében került Ausztriához. Ez az impériumváltás azonban nem endogén eredetű, helyi igények artikulációjának eredménye volt. Ausztria a korabeli szóhasználattal élve nem a wilsoni „népek önrendelkezési jogának” köszönhette legkisebb tartományát, hanem a közép-európai geopolitikai egyensúly felbomlásának és a sikeres osztrák saint-germaini lobbinak. A két vesztes állam közötti, nemzetközivé tett regionális területvita plasztikusan tükrözte vissza az első világháborút lezáró közép-európai területi átrendeződés ad hoc jellegét és komplexitását. A többi osztrák és magyar új, első világháború utáni államhatárhoz képest a burgenlandi határ formálódott ki a leglassabban (1918–1924). Mindkét ország válságmenedzselésnek egyaránt része volt a terület hovatartozásáért vívott alkufolyamat befolyásolásának igénye. Bécs és Budapest is a maga módján, mozgástere bővítésével törekedett a kedvezőbb alkupozíció elérésére, ami a politikai és fegyveres erőszak tartós megjelenését, illetve Bécs és Budapest átmeneti diplomáciai elhidegülését eredményezte. A helyi lakosság számára ezekkel a divergáló tendenciákkal szemben elsősorban a túlélés érdekében a transznacionális, határon átívelő kapcsolatok és struktúrák értékelődtek fel. A nyugat-magyarországi mindennapokat nagyban befolyásolták az élelmiszer- és fegyvercsempészés, a határon átnyúló kétirányú migráció és a helyi, önszerveződő véderők felállítása és ezek egymásra hatása. Ezek a helyi stratégiák azonban gyakran különböztek a budapesti és bécsi központokból előirányzott „nemzeti-nacionalista” elvárásoktól. A lakosság széles rétegei az impériumváltás felülről és kívülről ráerőltetett realitásához elsősorban gazdasági, és nem politikai, etnikai motivációk mentén alkalmazkodtak.
A második világháború végén a Szovjetunióból hazatért kommunista vezetők egyik meghatározó személyisége Gerő Ernő volt. A tanulmány az ő politikai pályájának fontos szakaszát tekinti át, amikor a spanyol polgárháborúban teljesített küldetéséből visszatért a Szovjetunióba és ismét elfoglalta helyét a Komintern apparátusában, D. Z. Manuilszkij titkárságán. Munkája a világpárt kiemelten kedvezményezett munkatársai közé emelte. Részt vett a spanyol, olasz és francia kommunista pártok munkájának irányításában, de ellátta a Kommunisták Magyarországi Pártjának képviseletét is a Komintern Végrehajtó Bizottságánál. Közvetlen munkakapcsolatba került a Komintern legfelső vezetésével, a világháborút követő időszak számos jelentős európai kommunista vezetőjével. 1939–1941 között közre működött az illegalitásban működött magyar kommunisták tevékenységének irányításában, a Rákosi Mátyás kiszabadításáért kezdeményezett akciókban. A magyar pártban betöltött szerepe éppen azt követően változott meg, hogy Rákosi Mátyás kiszabadult a börtönből és Moszkvába érkezett, ahol hamarosan átvette a magyar kommunisták irányítását. Gerő ettől kezdve a párt második embereként, „szürke eminenciásaként” dolgozott tovább.
Szemle
E számunk szerzői:
Baráth Magdolna PhD, történész, nemzetközi szakmai tanácsadó, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
Bartha Ákos PhD, posztdoktor kutató, MTA BTK Történettudományi Intézet
Richard S. Esbenshade PhD, történész, tudományos munkatárs, Russian, East European and Eurasian Center, University of Illinois, Urbana-Champaign
Filippov Gábor PhD-hallgató, történész-politológus, CEU Politikatudományi Tanszék
Jablonczay Tímea PhD, irodalomtörténész, kultúrakutató, főiskolai docens, Milton Friedman Egyetem, Kommunikáció és Média Tanszék
Lajkó Ádám PhD-hallgató, ELTE-BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék
Murber Ibolya PhD, történész, habil. egyetemi docens, ELTE BTK Történeti Intézet, SEK-Szombathely
Pócs Nándor tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
Scheibner Tamás PhD, egyetemi adjunktus, ELTE BTK
Szécsényi András PhD, levéltáros, tudományos munkatárs, Budapesti Corvinus Egyetem; tudományos főmunkatárs, Milton Friedman Egyetem
Varga Balázs PhD, filmtörténész, ELTE BTK, Filmtudomány Tanszék
Zombory Máté PhD, tudományos munkatárs, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont