Emigráció
A két világháború között sok ezer magyar zsidó diák hagyta el Magyarországot, hogy külföldön tanuljon, mivel egyetemi tanulmányait Magyarországon megakadályozta a „keresztény kurzus” egyik alappillére, az egyetemi zsidókvóta. Közülük legalább ötezren diplomát is szereztek külföldön. A numerus clausus néven elhíresült 1920. évi XXV. törvény geneziséről számos mű született a 2010-es években és szintén ebben az évtizedben dőlt meg a törvény 1928-as eltörlésének legendája. A jelen tanulmány a numerus clausus egy fontos következményének bemutatásával, nemcsak a törvény betűje, de annak szelleme által is kiváltott diákkivándorlás bemutatásával kíván hozzájárulni a Horthy-korszak társadalomtörténetéhez. Míg 1918 előtt öt német nyelvterületen tanuló magyar egyetemista közül egy volt zsidó, 1920 és 1938 között ötből négy. Mind zsidók, mind nem-zsidók koruk jellemzőjeként tekintettek a numerus clausus „száműzöttjei” vagy „áldozatai” avagy a „bujdosó diákok” kivándorlására. E kortünet – peregrináció, emigráció vagy száműzetés? – korabeli narratíváit mutatja be a jelen tanulmány, elsősorban azokat, amelyek a zsidó felekezeti Egyenlőség című hetilap, és négy különböző irányultságú általános (tehát nem felekezeti) napilap – a Horthy-rendszer elitjéhez közel álló Pesti Hírlap, a konzervatív Budapesti Hírlap, a liberális Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava – hasábjain megjelentek. E narratívák bemutatásával a tanulmány azt fogja bizonyítani, hogy a korabeli sajtó összekapcsolta a peregrinációt a zsidókvótával, amelynek a numerus clausus 1928-as módosítása utáni fennállását is illusztrálták ezzel. A törvény eltörlésének a Bethlen-kormány által konstruált legendája tehát, amely ellen Kovács M. Mária fellépett, a Horthy-kor után ivódott be a történelmi emlékezetbe.
A második világháború utolsó szakaszában különböző okokból többszázezer magyar menekült Nyugatra, nem kis gondot okozva megszálló hatóságoknak és az Osztrák Köztársaságnak. Egy részük 1945/1946 folyamán hazatért, de az erősödő magyarországi kommunista befolyás miatt több tízezer menekült döntött a kint maradás mellett. Számukat növelték a demokratikus pártok politikusai, akik nagyobb számban 1947-ben hagyták el az országot. Miután 1947 végére nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon nem következik be a várt fordulat, a korábbi menekültekből emigránsok lettek. A magyar hivatalos szerveket az 1955-es évek közepéig nem érdekelte a magyar menekültek, illetve emigránsok sorsa, azt lényegében csak állambiztonsági ügynek tekintették. Pozitív irányú elmozdulás a kérdésben csak 1955-ben, illetve 1956-ban következett be.
A kereszténydemokrácia képviseletére a Demokrata Néppárt működésének 1949-es felfüggesztését követően Magyarországon nem maradt lehetőség. Barankovics István, a párt főtitkára 1949. február 2-án elhagyta az országot. Bécsbe érkezve nyilatkozatot adott, amelyben bejelentette a DNP munkájának beszüntetését. Ezután az országban maradt képviselők egy csoportja a párt „politikai bizottsága” nevében kimondta a DNP munkájának felfüggesztését. A DNP munkájának felfüggesztésével és a kommunista teljhatalom kialakulásával a magyar kereszténydemokrácia története két szálon haladt tovább: itthon és az emigrációban. A párt vezetőjén kívül tíz kereszténydemokrata országgyűlési képviselőnek sikerült átlépnie az országhatárt, és többen emigráltak a DNP szimpatizánsai és támogatói közül is. A tanulmány az ő 1949 és 1989 között emigrációban kifejtett tevékenységüket tekinti át.
Az 1956-os forradalom leverését követő magyar menekülthullám, illetve a befogadásukra szervezett nemzetközi segélyakció a magyar és az egyetemes migrációtörténetnek egyaránt kiemelkedő fejezete. Az európai viszonylatban is jelentős, mintegy 200 ezer fős menekülttömeg ellátása, a befogadási országokba szállítása és letelepítése a nemzetközi menekültsegélyezés különleges sikere, amelyben az ENSZ-család intézményei mellett számos nem kormányzati szervezet, így a Nemzetközi Vöröskereszt mozgalom jelentős szerepet játszott. Az ekkoriban több mint 100 millió embert egyesítő Vöröskereszt Társaságok Ligája (League of Red Cross Societies), számos nemzeti vöröskereszt társaság munkáját összefogva és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossággal, valamint az osztrák kormányzattal együttműködve felelősséget vállalt több tízezer magyar menekült táborokban való elhelyezéséért és ellátásáért, majd továbbutazásának és új hazájába telepítésének elősegítéséért. E tanulmány – a nemzetközi Vöröskereszt genfi és a Francia Vöröskereszt párizsi levéltári anyagai, valamint amerikai külügyi dokumentumok és a nemzetközi szakirodalom alapján – bemutatja a Vöröskereszt Társaságok Ligájának a magyar menekültek érdekében végzett tevékenységét, az ezzel kapcsolatos döntéshozatalt, az intézmény vezetői által az elvégzett feladatból levont tanulságokat és az ügy jelentőségét a szervezet történetére nézve.
A tanulmány arra keresi a választ, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően Kővágó József az ENSZ és más nemzetközi szervezetek fórumain milyen politikai- szervezői tevékenységet fejtett ki a „magyarkérdés” érdekében. A szerző Kővágó József hivatalos és magánlevelezésén, az állambiztonsági iratokon, valamint a kurrens emigrációtörténeti irodalmon keresztül bemutatja az amerikai magyar emigráció politikai megosztottságát is. Célja továbbá, hogy vizsgálat alá vegye Kővágó emigrációbeli kapcsolatrendszerét és a magyar ügynek a nemzetközi közvélemény előtti napirenden tartása érdekében végzett akcióinak sikerességét.
Kóródy Tibor – egykori nyilaskeresztes országgyűlési képviselő – 1967-ig alig játszott szerepet az argentínai magyar diaszpóra közéletében. Akkor került a magyar hírszerzés látóterébe, mikor maga jelentkezett a Buenos Aires-i követségen, érdeklődést, sőt szimpátiát mutatva a Magyar Népköztársaság iránt. Ettől kezdve a hírszerző pont meglehetősen nagy figyelmet fordított rá, és igyekezett felhasználni abban az adok-kapok akciósorozatban, amely a latin-amerikai kolóniákban folyt a Magyar Népköztársaság és ellenfelei között.
Kultúra, tudomány, cenzúra, államszocializmus
A tanulmány fő kérdése az, hogy az 1975-ben aláírt helsinki záróokmány „harmadik kosarához” tartozó kulturális területen Magyarország, illetve a szocialista országok számára milyen kihívásokat jelentett az ajánlások teljesítése. A filmművészet, a színházi világ, a szépirodalom és a képzőművészet kulturális cseréinek kvantitatív és kvalitatív elemzése azt mutatja, hogy a kultúrpolitikának nem okozott gondot, hogy Helsinki szelleméhez tartsa magát. A hruscsovi desztalinizáció időszakában meginduló nemzetközi érintkezések nyomán ugyanis a szocialista országok az ideológiai harc fontosságának hangsúlyozása mellett felvállalták a nyitottság egy nagyobb – de továbbra is korlátozott – szintjét. Mindez az 1970-es évtized második felében – a nemzetközi kulturális érintkezésekben is megjelenő hidegháborús konfliktusok ellenére – tovább folyt, immár a helsinki záróokmány jelentőségére hivatkozva. Ugyanakkor Magyarországon 1979–1980 tájára – a gazdasági nehézségektől nem függetlenül – a fékek meggyengülése is kitapintható, és veszélybe került a „kultúra nem áru” tétele is.
Jelen tanulmány a politikatudomány hazai intézményesülésének 1970-es és 1980-as években kibontakozó tendenciáival foglalkozik. A politikatudomány részben politikai kényszerek hatására, a politikai enyhülési folyamat részeként jött létre, ugyanakkor jellemző rá egyfajta megkésettség is a többi társadalomtudományhoz képest. A helyzetet pedig az is bonyolítja, hogy a politikatudomány intézményesülésének igen komoly előzményei voltak az állampárti struktúrában. A tanulmány röviden bemutatja azt, hogy a milyen főbb tradíciói voltak a politikával való tudományos foglalkozásnak a világháborúk előtt és ezt követően felvázolja az 1948 utáni megszakítottságot. A politikatudomány több szálon kezd intézményesedni az 1970-es évektől, és keletkezik egy igen érdekes fáziseltolódás: a korszakban elindul a politikatudomány akadémiai és tudományos szervezetekre koncentrálódó intézményesedése a belpolitikai és a Moszkvához kötődő enyhülési folyamatok hatására, ugyanakkor a politikatudomány felsőoktatási intézményesülése csak az 1980-as évektől kezdve bontakozik ki. Vagyis a magyar politikatudomány sokáig csakis akadémiai szférákban működik. A tanulmány rávilágít arra, hogy milyen máig érő káros hatásai lehetnek a politikatudomány politikai meghatározottságának, valamint megjelöli a további kutatások konkrét irányait.
Milyen módon közelíthetjük meg történészként a történelem vizualitását illetve a vizualitás történetét? A német nyelvterületen a 2000-es évek környékén kialakult (és azóta egyre elterjedtebb) Visual History egy olyan koncepciót takar, mely segít a képek – illetve általánosabban – a vizualitás szempontjából analizálni a jelenkortörténetet. A Visual History nem tagadja a társtudományok, például a művészettörténet vagy az antropológia, ezen a területen elért eredményeit, sőt nagy részben az általuk kifejlesztett metódusokra és meglátásokra hagyatkozik. A Visual History koncepciójának előnye, hogy lehetővé teszi az új, a más történelmi kérdéskörökre való fókuszálást és eléggé flexibilis ahhoz, hogy a képalkotás valamint vizualitás különféle formáit hierarchizálás nélkül figyelembe vegye. A cikk bemutatja, hogy a megközelítés segítségünkre lehet abban is, hogy a szocialista képirányításról és annak különféle metódusairól pontosabb képet alkossunk. A tanulmány Urbán Tamás 1975-ös, az aszódi javítóintézetben készült szakvizsgaanyagára koncentrál, általa érzékelteti a szocialista képpolitika ellentmondásosságát.
Fórum
Szemle
Forrás
E számunk szerzői:
Agárdi Péter, CSc, művelődés- és irodalomtörténész; professzor emeritus, Pécsi Tudományegyetem
Antal Attila, PhD, politológus, adjunktus, ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet; koordinátor, Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhely
Baráth Magdolna, PhD, történész, nemzetközi szakmai tanácsadó, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
Kecskés D. Gusztáv, PhD, MTA BTK Történettudományi Intézet, tudományos főmunkatárs
Kelemen Ágnes Katalin, PhD-hallgató, történész, Közép-Európai Egyetem (CEU)
Kiss András, PhD, történész-főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára
Kiss Eszter, PhD, történész, Zentrum für Zeithistorische Forschung Potsdam, tudományos munkatárs
Pál István, PhD, ELTE BTK, egyetemi adjunktus
Papp István, PhD, történész, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, tudományos munkatárs
Petrás Éva, PhD, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Tudományos Főosztály, kutató
Szekfű András, PhD, DLA, c. egyetemi tanár, filmtörténész, Magyar Nemzeti Filmarchívum, kutató
Szilágyi Ágnes Judit, PhD, ELTE BTK, habilitált egyetemi docens
Takács Róbert, PhD, történész, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet