1918 - forradalom, átmenet, személyiségek
1918 olyan év volt, amikor rövid időre minden, addig elképzelhetetlennek vélt változás lehetségesnek tűnt, a háborút közvetlenül nem megtapasztalt régiók sorsa is függővé vált az új nemzetközi rendtől, a nemzeti és szociális mozgalmak kibontakozásától. Európa önmagában nem volt képes rendezni saját sorsát, jövőjét, nem diktálhatott már, csak alkalmazkodhatott. A tanulmány az év világtörténeti jelentőségével és emlékezetével kapcsolatos újabb tudományos nézeteket tekinti át. Tézise szerint a vélemények, értelmezések következő fő vonulatait érzékelhetjük: 1, államok, nemzetek, ideológiák politikai erejét érintő elemzések; 2, polgárháborús helyzetek, az erőszak problémái; 3, Németország sorsa; 4, ember és természeti-társadalmi környezete kapcsolata. Az áttekintés összegző tanulsága: ha nem adjuk fel azt a meggyőződésünket, hogy az emberi társadalmak történetében is van evolúció, akkor a kooperációban rejlő válságkezelés lehetőségeinek feltárásában láthatjuk a történész munkájának manapság oly gyakran számon kért egyik hasznát.
A tanulmány röviden ismerteti az 1918. októberi magyar forradalom megítélését a rendszerváltást megelőző 70 év főbb korszakaiban. Részletesebben mutatja be a forradalom irodalmát a rendszerváltás óta eltelt 28 évben, a főbb művekre, forráskiadványokra, illetve néhány fontos tankönyvre koncentrálva, nem bibliográfiai részletességgel.
Az 1918 őszi bolgár és török kapituláció után a Wekerle-kormány elhúzódó agóniája végzetessé vált. A felelős kormányzati tényezők a válságos helyzetet képtelenek voltak kezelni. Október elején az MSZDP-nek az ország népéhez szóló kiáltványa a demokratikus átalakulást körvonalazta, amely a parlamenti ellenzéki Függetlenségi Pártból, a parlamenten kívüli Radikális Pártból és a tömegpárttá vált MSZDP-ből álló Nemzeti Tanács programja lett. A különböző pártoknak az uralkodóval folytatott kormányalakítási tárgyalásai eredménytelenek voltak. A trónról le nem mondott király a békésen lezajlott forradalom nyomására kénytelen volt a demokratikus pártokból álló kormányt kinevezni. Az MSZDP különböző testületeiben hosszas vita folyt a kormányban való részvételről. A koalíciós kormánynak megalakulásakor két szociáldemokrata tagja volt, ami januárban négyre emelkedett, hat politikai államtitkár mellett.Kunfi Zsigmond nevéhez fűződik a munkaügyi és népjóléti minisztérium felállítása, majd oktatásügyi miniszterként a korszerű oktatás demokratikus alapjainak megteremtése az alapképzéstől az egyetemekig. Fontos szerepe volt a köztársasági államforma megalapozásában. A demokratikus kormányzat 1919. márciusi lemondásáig a Kereskedelmi Minisztérium élén álló Garami Ernő a tőkés vállatokkal való tartós együttműködést szorgalmazta. Elutasította az elsietett szocializálási követeléseket. Bevezették a munkanélküli segélyt, a 8 órás munkanapot, szabályozták a munkavállalók jogviszonyát. Az 50 főnél több személyt foglalkoztató vállalatoknál felállították és jelentős hatáskörrel ruházták fel az üzemi választmányt. A szociáldemokrata kormánytagok félreérthetetlenül támogatták a nagybirtokrendszer felszámolását. Mindezeket az intézkedéseket az ország állandósuló, igazságtalan megcsonkításának idején fogadták el. Ilyen kedvezőtlen külpolitikai körülmények között jelentősen megkésve írták ki a nemzetgyűlési választások időpontját. Mindennek ellenére a demokratikus átalakulás konszolidációjának lehetősége is kirajzolódott.
A tanulmány az 1918. őszi válságidőszak politikai vitáinak diskurzuselemzését végzi el. A politikai vezető pozíciójáért vívott közéleti küzdelemben két rivális politikai koncepció emelkedik ki. Feltevésem szerint e rivális politikai koncepciók elemezhetők politikai stratégiákként, valamint beazonosíthatók a politikai vezetés forgatókönyveit válsághelyzetekre alkalmazó modell alapján. Tisza István és Wekerle Sándor nemzeti koncentrációs programja az állagőrzés stratégiáját alkalmazza, és mint ilyen strukturalista típusú. Károlyi Mihály új Magyarország programja a változtatás stratégiája, ekként a konstruktivista típusba sorolható. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai, külpolitikai helyzetének alakulása, az államot alkotó nemzetek szeparációs politikájának nemzetközi elismerése olyan politikai szituációt teremtett, amelyben Károlyi valóságértelmezése nyert visszaigazolást. Október végére Károlyi koncepciója rivális nélkül maradt, ezáltal a politikai vezetésért vívott küzdelmet megnyerte.
A magánélet merőben jelentéktelen a köztörténet nagy folyamataihoz képest. Ám az az emberek cselekedeteiben valósul meg. Akik éreznek, szenvednek, szeretnek és gyűlölnek. A társadalmi törvények és egyéni adottságaik igájában cselekszenek. Szóval tetteiket bizony a magánéletek – számos esetben messze nem kellő mélységben megkutatott – harmóniája/diszharmóniája is nem csekély mértékben befolyásolja. Írásunk szereplői közül egy férfi és egy nő magasodik ki. Jászi Oszkár (1875–1957) és Lesznai Anna (1885–1966), akik bár 1920-ban elváltak, életük végéig mégis együtt maradtak. Akik – úgymond – döntően azért nem maradhattak a házasság kötelékében, mert abban a tudós és a művész nem fért össze. Írásunkkal – amelynek, ha van erőssége, akkor az döntően Lesznai Anna művészetéből, vallomásából táplálkozik – vélhetőleg bőven bebizonyítottuk, hogy a valóság ennél jóval összetettebben festett.
1918–1920-ban a Bánság birtoklásáért komoly küzdelem folyt a szerb és a román állam között. Ennek legfontosabb fóruma a versailles-i békekonferencia volt, ahol a román és szerb küldöttség összecsapott. Jelen tanulmány e küzdelmet dolgozza fel. Tanulmányunk célkitűzése: bemutatni, összevetni, elemezni és értékelni a szerb és román érveket. Rámutatni, hogy a különféle érvek mögött voltak-e reális tartalmak. Valóban az volt-e az etnikai helyzet, valóban úgy működtek-e a gazdasági folyamatok, ahogy az egymással vitázó felek lefestették. Eközben azt is bemutatjuk, hogy az érvekről hogyan vélekedtek a nagyhatalmak döntéshozói, és ez milyen eredményekhez vezetett a Bánság megosztása során. Tanulmányunk konklúziója: mind a szerb, mind a román küldöttség egy sok elemből (etnikai, gazdasági, földrajzi, stratégiai stb.) álló érvrendszert állított össze a Bánság megszerzése érdekében, ám az érvek egy jelentős része nem fedte a valóságot.
Szemle
E számunk szerzői:
Egry Gábor DSc, történész, Politikatörténeti Intézet, főigazgató
Gulyás László PhD, egyetemi tanár, SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Alkalmazott Társadalomismereti és Kisebbségpolitikai Intézet
Gyimesi Emese PhD-hallgató, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskolája, MSc irodalom- és kultúratudomány, illetve történelemtudomány
Hajdu Tibor DSc, történész, nyugalmazott tudományos tanácsadó
Horváth Csaba PhD-hallgató, SZTE-TDI Modernkor program, történelemtanár, Pannon Oktatási Központ Gimnázium Szegedi Tagintézménye
Kárbin Ákos PhD, csoportvezető főlevéltáros, VERITAS Történetkutató Intézet
Papp István PhD, történész, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, tudományos munkatárs
Pető Andrea Dsc, egyetemi tanár, Közép-Európai Egyetem
Pók Attila CSc, tudományos tanácsadó, igazgatói megbízott, MTA BTK Történettudományi Intézete, senior kutató, Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete, Kőszeg
Pritz Pál DSc, történész, az ELTE magántanára
Takács Tibor PhD, kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
Varga Lajos DSc, történész, Politikatörténeti Intézet
Vonyó József DSc, ny. c. egyetemi tanár, PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszék