I. világháború és memoár
Az első világháború emlékezetének egyik markáns és megingathatatlannak tűnő toposza a háború kitörését kísérő tömeges lelkesedés, amihez – a korabeli háborús propaganda által kreált és következetesen sulykolt kép kritikátlan átvételével – évtizedeken át maga történetírás is hozzájárult. Az 1970-es évektől kezdődően azonban egyre több történész, egyre több ország vonatkozásában kérdőjelezte meg a jelenség általános voltát. E munkák többnyire egyetértenek abban, hogy a lelkesedők körét elsősorban a nagyvárosi középosztálybeli értelmiségiek alkották, különös tekintettel a fiatalokra. Jelen tanulmány egyik célja e behatárolás további árnyalása, annak bemutatása, hogy a fenti lelkesedés – egyéni preferenciák és motivációk függvényében – is igen sokszínű lehetett. A mikroszintű elemzés egy a fenti körbe tartozó testvérpár, az író Balázs Béla és öccse, az elméleti biológus Bauer Ervin háborús reprezentációival és azok változásaival foglalkozik. Az azonos szocializációs közeget jelentő közös család és gyermekkor lehetővé teszi annak vizsgálatát, hogy az eltérő személyiség és a különböző élethelyzet a fent meghatározott körön belül is mennyire más háborús válaszokat idézhetett elő. Balázs Béla példáján keresztül választ kapunk arra, hogy mi állhatott az értelmiségi fiatalok lelkesedése mögött, míg Bauer Ervin személyes forrásai a kivételek egy lehetséges motivációs hátterét világítják meg.
Ifjabb Kohányi Kálmán műegyetemi hallgató 1914 augusztusában tartalékos zászlósként vonult be katonának, ám alig néhány hetes frontszolgálat után sebesülten orosz hadifogságba került. Fogsága idején, 1914 szeptembere és 1915 áprilisa között naplót vezetett az Oroszországban töltött hónapokról, részletesen megörökítve a krasznajarjecskai hadifogolytáborig vezető útját. A napló Kohányi 1915 tavaszán bekövetkezett halála miatt szakadt félbe, bajtársainak köszönhetően került haza más feljegyzéseivel együtt Kassára, a szülői házba. A napló eredetiben nem maradt fenn hazai közgyűjteményben, gépelt másolatát a Hadtörténelmi Levéltár őrzi.
A neves középkorász, Házi Jenő soproni levéltáros, történész személyi hagyatékát a Soproni Levéltárban őrzik. Ebben megtalálhatók I. világháborús naplói. A naplók forrásértéke hadtörténeti, tudománytörténeti, politikatörténeti szempontból egyaránt unikális. Tudomásunk szerint nem hivatásos katonaként frontszolgálatot teljesített levéltáros tollából még nem került közlésre napló, visszaemlékezés az első világháborúról. A források végigkövetik a háborús esztendőket, és éppen arra az időszakra esik megszületésük, amely egyúttal a fiatal történész-levéltáros életében a pályakezdés, az életre szóló tudományos elkötelezettség és társadalmi-politikai fogékonyság kialakulásának éveit jelentette. Házi Jenő katonai múltja színes, sokrétű. Rendhagyó módon három különböző területen is megfordult: a frontvonalban, a hadtápnál, végül a hadifém-gazdálkodásban, melyről a mostani forráskiadás közöl részleteket. A rögzített események több síkon láttatják nemcsak egy korabeli szemtanú háborús élményeit a frontokon és a hátországban, hanem a sebesülések, szabadságolások, majd a frontszolgálat után a hadtáphoz, végül a hadigazdálkodás területére vezényelt bölcsész-fiatalember szemén keresztül fontos mentalitás-, művelődés-, tudomány- és társadalomtörténeti folyamatokat, gazdaságtörténeti jelenségeket, eseményeket rögzít a Monarchia és Magyarország világháborús életéről.
Az első világháború alatt Franciaország is gyűjtőtáborokba zárta a területén lévő ellenséges állampolgárokat, akik között sok magyar állampolgár is volt. Az internálással a háborús fogva tartási modell egy új válfaja jelent meg a háborús erőszaknak olyan új színterét megnyitva, amely korábban Európában ismeretlen volt. Az új jelenség lényeges eleme volt, hogy a háború totális volta elmosta a különbséget katonák és civilek között. Ellentétben a hadifogsággal, a civil internálótáborokban eltöltött időről nagyon kevés visszaemlékezés született, ezért is értékes a bemutatásra kerülő forrás. További jelentőségét adja, hogy névtelenségbe burkolódzó szerzője nő, ami igen ritka az ilyen típusú források esetében. A tanulmány a forráson keresztül megpróbálja felvázolni az internálás folyamatát és képet alkotni a szerző által leírt „túlélési” mechanizmusokról. Mivel elsődleges forrásról van szó, lehetőséget ad olyan kérdések megválaszolására, mint a (civil) fogvatartottak közötti szolidaritás, a fogva tartási körülmények, a francia hatóságok civil internáltakhoz való viszonya, vagy akár olyan hétköznapi dolgokéra, mint az élelmezés. Mindezeken túl a Nagy Háború egy olyan új szegmense is megismerhető belőle, amely a háború nőtörténeti vonatkozásaira világít rá.
Az első világháború kitörése, bár a nagyarányú hadba vonulás miatt megsokszorozta a fővárosban a népkonyhai ellátásra szorulók számát, alapvetően nem hozott változást a korábbi évtizedekben kialakult rendszerben. A rászorultakról való gondoskodás feladata a háború alatt, mint ahogy már közel fél évszázada is, kizárólag a társadalomra hárult, és ez a háború utolsó évig így maradt. Mindezt egyrészt magánszemélyek (mint Weisz Manfréd népkonyhája), egyesületek (így kerületi általános közjótékonysági egyesületek), illetőleg felekezetekhez köthető egyletek (mint az OMIKE) látták el. A világháború alatt a középosztály leszakadása tovább folytatódott, ezért egyre nagyobb számban kellett erről a rétegről is gondoskodni. A középosztálybelieket különösen is jellemző érzékenységére tekintettel az egyesületek „Úri Asztalok” szervezésével próbáltak segíteni az arra rászorulókat. 1918-ban nagy reményekkel tekintett a város lakossága az ekkor bevezetett hadikonyha-rendszerre, ami a külföldön már eredményesen alkalmazott, az eddiginél jóval gazdaságosabb megoldást ígérő, központi konyhákkal kombinált kiosztóhelyekkel próbálta megoldani – immár hatósági szerepvállalással – a növekvő problémát. Eközben az állam a jótékonysági konyhák ellátásához is hozzájárult. 1918-ban azonban, meglehetősen elhúzódó előkészítés után, hiába épül ki a rendszer, az élelmiszerhiány már csak részlegesen engedte meg annak működtetését. Bár a háború 1918 őszén véget ért, 1919-től a hadikonyhákra még komoly feladatok vártak.
Tanulmányok
Ötven évvel ezelőtt, 1968 januárjában köszöntött be a prágai tavasz, az „emberarcú szocializmus” kísérlete Csehszlovákiában, amelynek politikatörténete alaposan feltárt a hazai és nemzetközi irodalomban. Az eseményeiről számos részletes, forrásokon alapuló publikáció látott napvilágot. Tanulmányunkban a rádió hírműsorait követve elemezzük, miként tárta a magyar politika, a pártvezetés a csehszlovákiai eseményeket az ország nyilvánossága elé. Az elhangzott adásokat eddig fel nem tárt forrásokkal, az adások leírását tartalmazó Műsorborítékok és a szintén írásos formában is fennmaradt Hírek feldolgozásával idézzük fel. Az adások jó része a szovjet és magyar hírügynökség, a TASZSZ és az MTI jelentései alapján készült – bár a szerkesztők, ha óvatosan is, de kiegészítették, átformálták az adásba került híreket. Ehhez járult hozzá, hogy a rádió hírműsorai ismertették a nyugati lapokban megjelent véleményeket is. Megállapítható, hogy a rádió adásaiban kerülték a prágai tavasz és a magyar folyamat korábban is alig jelzett, de az értő hallgatók számára egyértelmű hasonlóságát. A csend a magyarországi gazdasági reform védelmét szolgálta, mint nem sokkal később be is igazolódott, nem is alaptalanul.
A tanulmány Lévai Jenő 1932 és 1948 közötti történeti munkásságát vizsgálja. Célja feltárni azokat az összefüggéseket, amelyek a jelenkori historiográfiában, közelebből a holokausztkutatásban Lévai munkásságát tekintve rejtve maradnak. A szerzői perspektívából megfogalmazott kérdésfelvetés nem a holokauszt történetére vonatkozik, hanem arra, ahogy Lévai a történteket és az azokat megíró saját szerepét látta: történelemszemlélete, munkamódszere és írói szerepfelfogása. A tanulmány arra a holokausztkutatás intézményesülését és a memory boom-ot megelőző diszkurzív rendre kérdez rá, amelynek középpontjában a katasztrófa fogalma állt, és amelyben Lévai másokkal együtt megszólalt. E prospektív szemléletű elemzés többek között azzal a tanulsággal szolgál, hogy Lévai számára a formatív esemény nem a második, hanem az első világháború volt. Történeti érdeklődése bevallottan az első világháborús „nemzeti tragédiára” adott reakcióként alakult ki, és a nemzeti tragédia történetírásának központi fogalma maradt a második világháború után is. Munkásságát az 1940-es évek végéig a történeti folytonosság jellemzi, a történelemszemléletében és írói szerepfelfogásában ekkor bekövetkezett elmozdulás pedig kevésbé a személyes üldöztetés tapasztalatának, mintsem a történeti tudásában beállt szerkezetváltozásnak köszönhető. Lévai történetírói tárgyképzésének feltárása továbbá kritikai rálátást kíván biztosítani jelenkori történeti szemléletünkre, amelynek középpontjában a holokauszt 1970-es évektől kanonizálódott fogalma áll.
Szemle
Európai egységfolyamat – az 1948. évi hágai kongresszus (internetes melléklet)
E számunk szerzői:
Bottoni, Stefano PhD, tudományos főmunkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet
Bóka Éva PhD, habilitált történész kutató, tanár, ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet, meghívott előadó
Csaplár-Degovics Krisztián PhD, tudományos főmunkatárs, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Délkelet-Európa Története Témacsoport
Feitl István történész, főtanácsadó, Politikatörténeti Intézet
Gantner Eszter PhD, tudományos munkatárs, Herder-Instituts für historische Ostmitteleuropa forschung (Németország),
Kaba Eszter PhD-hallgató, főlevéltáros-könyvtáros, Politikatörténeti Intézet
Kincses Katalin Mária CSc, főszerkesztő, Hadtörténelmi Közlemények, Hadtörténeti Intézet; mb. előadó, Károli Gáspár Református Egyetem
Molnár Eszter Edina PhD-hallgató, ELTE BTK Társadalom- és gazdaságtörténeti Doktori Program; fiatal kutató, OTKA-projekt, SZTE BTK
Simándi Irén történész, PhD, habilitált c. egyetemi tanár, ELTE BTK
Somogyi László PhD-hallgató, ELTE BTK; levéltáros, Budapest Főváros Levéltára
Umbrai Laura PhD, tudományos munkatárs, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet
Zombory Máté PhD, tudományos munkatárs, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai intézet