Gáll Ernő és az erdélyi magyar értelmiség
A tanulmány Gáll Ernőnek, a kolozsvári Korunk egykori főszerkesztőjének elméleti munkásságát elemzi. Gáll a szó gramscii értelmében vett kommunista pártértelmiségi volt, akinek életútja, politikai és tudományos tevékenysége ezt szem előtt tartva értelmezhető. Ezért a tanulmány először röviden áttekinti a baloldali értelmiség e csoportjának a mozgalomban betöltött szerepét és e szerep változásait. Erkölcsi felelősség és az igazságosabb társadalom kivívása; etika és utópia összekapcsolódása: ezek Gáll gondolkodásának, magatartásának alapelemei. Ezek segítették át a válságokon és holtpontokon, a szűkülő politikai mozgástéren. Az általa bejárt ív az osztályharctól indul, a kisebbségvédelemben folytatódik és a baloldali értékek védelmével zárul. Kudarcai és tévedései, elkötelezettsége, tenni akarása, kompromisszumai tanulságosak minden útkereső számára.
A tanulmány az első világháború után a trianoni döntéssel kisebbségbe került erdélyi magyar közösség alternatíváit veszi számba. Az író, építész, szerkesztő és politikus Kós Károly által írt kiáltványt, a Kiáltó Szót az elmúlt csaknem száz év alapdokumentumának tekinti, amely az önálló építkezést jelöli meg a magyar értelmiség legfőbb célkitűzéseként. A szerző azt vizsgálja, hogy az értelmiségi stratégiák mennyiben változtak a különböző rendszerváltások nyomán, és megállapítja, hogy az erdélyi magyar értelmiségen belül mindvégig tapasztalható egy mérsékeltebb, a romániai politikai és társadalmi körülményekhez igazodó közösségszervezési koncepció és ezzel szemben egy radikálisabb, az integrációt elutasító álláspont is. Ugyanakkor a közösségi létet, a nemzeti identitást fenyegető helyzetekben ez az értelmiség mindvégig képes volt a szolidaritásra, és ennek egyik konkrét példája a kommunista diktatúra idején egy magyarellenes kiadvány, a Ion Lăncrănjan könyve elleni tiltakozás 1982-ben. A politikusi és értelmiségi szerep a nacionálkommunista diktatúra 1989-es bukása után sem vált szét teljesen, és részben az azelőtti dilemmák is megmaradtak.
A tanulmány Gáll Ernő szellemi portréjának körvonalazására tesz kísérletet, egyfelől egy máig kiadatlan, 1985-ben az Oral History Archive számára készült életinterjú, másrészt a 2009-ban közreadott Gáll Ernő levelezés néhány darabja alapján. Az összkép, amely ezekből a dokumentumokból kirajzolódik, Gáll Ernő életútját és életművét egy izgalmas tudásszociológiai kísérletként teszi felfoghatóvá, amely az egzisztenciális megpróbáltatások, az ideológia, a hamis tudat, az utópia és az értelmiségi hivatás bonyolult összefüggésrendszerében kereste a válaszokat az emberi lét nyugtalanító kérdéseire. A Gáll Ernő által bejárt szellemi horizontok fesztávolságát az szemlélteti a legmeggyőzőbben, hogy a dogmatikus anacionális meggyőződéstől a polgári nacionalizmus vehemens kritikáján át eljutott annak fölismeréséig, hogy a nemzeti elnyomással szemben a kisebbségi identitás védelemre szorul, amit csak annak révén lehet biztosítani, hogy a nacionalizmussal egy másik, önvédelmi nacionalizmust állítunk szembe. Noha mindvégig megmaradt elkötelezett baloldalinak, élete és életműve tele van drámai felismerésekkel azt illetően, hogy milyen komoly fogyatékosságai vannak a marxi-lenini eszmerendszernek, illetve, hogy ezek a fogyatékosságok milyen súlyos következményeket eredményeztek a kommunista rezsimek befolyása alá került országokban.
Gáll Ernő már a hatvanas évek végére felismerte, hogy a nemzetiségek (nemzeti kisebbségek) kérdését sem a két világháború közötti polgári, sem a második világháború utáni szocialista társadalmak nem voltak képesek megoldani. Kiterjedt vizsgálatai nyomán arra a következtetésre jutott, hogy a létező problémákra európai szintű megoldásokat kell keresni. Abban reménykedett, hogy az 1975-ben elindított Helsinki-folyamat a nemzetiségi (kisebbségi) jogok területén is jelentős nemzetközi normák kidolgozásához vezethet. A nemzetiség‒méltóság‒felelősség kérdéskört érintő gondolkodását következetes baloldalisága, zsidó származása, a haláltáborokban szerzett tapasztalata és a témakörben született külföldi munkák egyaránt alakították. A témát érintő reflexiói a kolozsvári szociológust és filozófust a 20. századi nemzetiségpolitika egyik kiemelkedő európai gondolkodójává avatták.
Kisebbségi lét, kisebbségi identitás
A tanulmány azokat a legfontosabb változásokat vázolja fel, amelyek a kisebbségi magyar identitásra leginkább hatással voltak 1918 után. A „magyar identitás” mibenlétének Magyarországon és a kisebbségben előforduló diszkurzív reprezentációira fókuszálva azokat a legfőbb tényezőket veszi sorra, amelyek a nemzet alternatív elképzeléseinek megjelenéséhez vezettek. Magyarország feldarabolása, a II. világháború kezdetének tapasztalatai, az 1956 utáni új identitáspolitika, valamint a rendszerváltás nyomán megnövekvő jelentőségű kisebbségi kérdés fontos szerepet játszott az identitással kapcsolatos új elképzelések és az azzal kapcsolatos politikák megjelenésében. A magyar nemzet nem volt és ma sem homogén. A diszkurzív szinten a regionális elitek eltérő elképzeléseket képviseltek, esetenként már 1918 előtt megjelent a regionalizmus eszméje, majd a későbbi fejlődés jelentősen felerősítette e trendeket. Ezen felül, a személyes tapasztalatok ritkán tükrözték a diszkurzív, szolidaritást és egységet, ami szintén hatással volt a fejlődésre. A mindennapi észlelés és interakciók terén végzett kutatás alapján amellett érvelek, hogy a magyar identitás változatai és a regionális csoportok közötti viszony a múltban és a jelenben is paradox viszonyban áll. Minél közelebb vannak egymáshoz szimbolikusan, az egységes és homogén nemzet képzetét felmutatva, annál távolabb kerülnek egymástól, amikor a különböző alcsoportokhoz tartozó egyes magyarok ténylegesen találkoznak egymással. A magyar–magyar viszony e strukturális karakterét a nem-területi alapú nemzetállam kialakításának 2010 óta követett új politikája sem tudta megváltoztatni, és kérdéses, hogy a későbbiekben ez a törekvés sikerrel jár-e.
Tanulmányomban azt a folyamatot követem végig, amely az értelmiségi pozíciót gyökeresen megváltoztatta a mai erdélyi magyar közegben. Ennek három fontosabb komponensét elemzem: egyrészt az értelmiségiek társadalmi szerepének megváltozását, másrészt az erdélyi magyar média niche-médiává zsugorodását, harmadrészt– a populáris kultúra mechanizmusának érvényre jutásával – az értelmiségi pozíció és a tudástermelés logikájának átalakulását. A kiindulópont Gáll Ernő utolsó könyve jelentette, a Felelősség új határai, amelyben a szerző az erdélyi baloldali értelmiségiek felelősségét firtatja a lejátszódó társadalmi folyamatok megértése és elemzése kapcsán. Az azóta eltelt majdnem 20 év azonban megmutatta, hogy az értelmiség felelősségének kérdése átalakul a hitelesség kérdésévé, vagyis aki hitelesen tudja képviselni a közösséget, annak nem a baloldali kritikai hagyományt, hanem egyfajta identitáspolitikusi –a „jó székely” vagy a „jó magyar” szerepet kell követnie. Ennek ellentmondásaira a tanulmány is megpróbál kitérni.
Az asszimilált zsidó értelmiség számára a 19. századtól meghatározó és válaszkísérletek sokféleségét kiváltó kérdés az önazonosság és vele szoros összefüggésben az, hogy kiknek tartoznak ők szolidaritással. A cikk egy identitáselméleti bevezető után e kérdések két világháború közötti erdélyi kiéleződésével foglalkozik, egymással párbeszédbe állítva önéletrajzi és szépirodalmi válaszkísérleteket a korszak erdélyi zsidó publicisztikájával.
Tanulmányok
Puskás Tivadar világszabadalma, a vezetékes rádiózás, sőt a modern kommunikáció és tömegpropaganda elődje 1893. február 15-én szólalt meg Budapesten. A kiépített hálózat hossza hamarosan elérte a hetven kilométert, amivel már több száz lakást tudtak bekapcsolni. A 1944-ben a német megszállás, majd Budapest ostroma alatt a vezetékhálózat szinte teljesen elpusztult. Az egyszerűbb technikai megoldhatóság mellett az újjáépítésben közrejátszottak politikai megfontolások is: így a Budapest közterein és utcáin elhelyezett megafonokon a magyar hírek mellett a Szövetséges Ellenőrző Bizottság közleményei is ellenőrzött körülmények között juthattak el a lakossághoz. Az utcai hangszóróállomások kiépítését és a műsorok indítását a nagy ünnepre, május 1-jére tervezték. A vezetékes rádiónak szerepe volt az országgyűlési választások propagandájában. Az 1953-as országgyűlési választások előtti napon a Magyar Rádió Hivatal műsorpolitikájáról készült összefoglaló jelentésben is említés történt a vezetékes rádióról. A dokumentum bevezetőjében írják, hogy az országban 800 ezer saját készülékkel rendelkező és 160 ezer vezetékes rádió-előfizető van. Az egész országra kiterjedő központi vezetékes rádióhálózat az 1950-es éveket követően fokozatosan vesztett a jelentőségéből. Kádár Géza, a vezetékes adások fejlesztésének mestere éppen 1967-es nyugdíjazása előtt kapta a szomorú feladatot: az országos hálózat leszerelését.
Tanulmányomban az 1944 és 1949 közötti időszak sajtójogi szabályozására tett intézkedéseket vizsgálom meg a korszakban elfogadott és kidolgozott, de végül is elfogadásra nem került jogszabályok bemutatásával. Ehhez szorosan hozzátartozik és ezért a tanulmány fontos részét képezi az a politikai környezet, amelyben ezen jogszabályok megszülettek és az a sajtóstruktúra, amely keretet biztosított mindehhez.
A világháborús események, az oroszországi forradalmak a szocialista pártban és az újságírásban tevékeny Gramscit cselekvésre és a politikai elméletének művelésére ösztönzik. Azonosulása a kezdeti bolsevik tapasztalattal egyenesen a kommunista párt szervezéséhez vezette, részt vett a párt megalapításában. Mussolini börtönbe vetette, ahol írásaiban a marxi-lenini elmélet megújításán, frissítésén dolgozott, eredeti gondolkodásmódjával, fogalomrendszerével hozzájárult a gazdagításához. Életművének kutatása napjainkban is fontos helyet foglal el az olasz kultúrában.
Fórum
Szemle
E számunk szerzői:
Egry Gábor történész, PhD, Politikatörténeti Intézet
Földes György történész, DSc, Politikatörténeti Intézet
Kelemen Ágnes történész, PhD-hallgató, Közép-Európai Egyetem (CEU)
Laczó Ferenc történész, PhD, Maastrichti Egyetem, Történelem Tanszék, egyetemi adjunktus
Markó Béla romániai magyar író, szerkesztő, politikus, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt elnöke (1993–2011), két alkalommal a román kormány miniszterelnök-helyettese (2004–2007 és 2009–2012), jelenleg a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke
Murber Ibolya PhD, habil. egyetemi docens, ELTE Történeti Intézet
Sz. Nagy Gábor történész-levéltáros, PhD-hallgató, ELTE BTK, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára
Pankovits József történész, italianista, CSc, a Politikatörténeti Intézet nyugdíjas kutatója
Patakfalvi-Czirják Ágnes szociológus, PhD-hallgató, tudományos segédmunkatárs, MTA–TK Kisebbségkutató Intézet
Salat Levente egyetemi tanár, Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, az MTA külső tagja
Simándi Irén történész, PhD, c. egyetemi tanár, ELTE BTK
Tibori Szabó Zoltán PhD, egyetemi docens, Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar, Babeș‒Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár
Vámos Gabriella PhD-hallgató, ELTE BTK Néprajzi Intézet