Munkástörténet - írás
A tanulmány arra tesz kísérletet, hogy rövid áttekintést adjon a kelet-közép-európai munkássággal kapcsolatos kutatásokról. Többek között arra a kérdésre próbál választ keresni, miért érdekes és sajátos a munkásság társadalomtörténete Kelet-Közép-Európában? Hogyan és miért változott meg a munka és a munkásság világával kapcsolatos történeti elemzések helyzete az utóbbi évtizedekben? Lehet-e egyáltalán a nyugat-európai értelemben vett labour history-ról beszélni Kelet-Közép-Európában? Melyek a fontosabb tudományos eredmények, törekvések, intézmények és kutatási irányok?
Magyarországon az iparban dolgozó nőkről még nem született átfogó történeti jellegű mű. A nők iparban vállalt munkájának társadalomtörténetéhez töredékesen állnak rendelkezésre források és adatok. Az itt megjelenő írás arra vállalkozik, hogy a nők és a hatalom kérdéskörét középpontba állítva felvázolja, milyen szempontok jelenhetnének meg a nők ipari munkájának történetét feldolgozó munkában releváns külföldi megközelítések bevonásával. Három jellegzetes időszakot kiemelve a már megjelent szakirodalom alapján a tanulmány rámutat a meghatározó trendekre a huszadik században az ipari munka területén, valamint a nők részvétele kapcsán az ipari termelés kiépülése majd a szektor hanyatlása mentén.
A fényképezés történeti-tematikai áttekintése után a cikk a 20. századi fotós munkásábrázolással foglalkozik. Magyarország legnagyobb történeti fényképgyűjteményének felvételeit felhasználva keresi a választ arra, hogy a fotográfia miben segíti a vizuális historiográfiát, mennyiben tekinthető önálló történeti forrásnak. Mikor, hogyan használható a történetíráshoz nem csupán illusztrációnak, hanem egyenrangú dokumentumként a munkásság képi megörökítésének vizsgálatában? A részletes képaláírások segíthetik az olvasót a „történeti képolvasásban”, a rejtett vizuális információk megtalálásában.
A salgótarjáni acélgyár 1871-ben kezdte meg működését, akkor még a Salgótarjáni Vasművelő Egyesület vasfinomító gyáraként. A Rimamurány−Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság 1881-ben jött létre, és az ózdi és a borsodnádasdi vasgyárak mellett magába olvasztotta az előbb említett salgótarjáni társaságot is. A túlnyomórészt a mai Csehország és Szlovákia területéről toborzott munkásaik számára mintaértékű, a kor színvonalán modernnek számító kolóniát hozott létre, szórakozási és sportolási lehetőséget teremtett. A munkásjóléti intézmények vizsgálatakor nem szabad megfeledkezni a szórakozási lehetőségekről sem. Ahogyan a kulturális intézmények, ugyanúgy a sport megszervezése is a gyár vezetőségének kezdeményezésére indult el a 19. század végén, de a munkások igényével összhangban valósult meg. A salgótarjáni kolónián is felépült az Olvasó, vagy más néven Munkás Kaszinó és a Tiszti Kaszinó. Utóbbiból nőttek ki a sportegyesületek. A vállalat igyekezett a rekreációt szolgáló zöld pihenő terek kialakítására is. A Dolinka pihenőpark kiépítésére az első világháború után került sor., ahol sportpályákat és a játszótereket alakítottak ki, amelyeknek gondozását a gyári kertészet látta el. 1902-ben egy fiatal tisztviselő, Wabrosch Béla alapította meg a Salgótarjáni Sport Egyesületet, amely már nem tartozott a Tiszti Kaszinó keretei közé, ezért ahhoz munkások is csatlakozhattak. A második világháborúig tizenkét szakosztályt hoztak létre, a munkásság körében legnépszerűbb sportok a labdarúgás, a teke és a túrázás voltak. A levente egyesületek 1921-ben alapultak országszerte az ifjúság egészsége és fizikai erőnlétének javítása céljából. A salgótarjáni Acélgyári Leventék alkották az atlétikai élet alappillérét a városban, de a Salgótarjáni Sport Egyesülettől különállóan működtek. A vizsgálat eredményeként elmondható, hogy a Salgótarjáni Sport Egyesület megalakulásának köszönhetően a gyári tisztviselők és munkások szabadidejükben „egy csapatban játszottak” a kolónia sportpályáin.
A tanulmány a női szegénység, illetve marginalitás témájához kapcsolódóan arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, hogyan ábrázolta a sajtó a periferikus (munkás)női léthelyzetet az 1956 és 1970 közötti időszakban. A tanulmány fókuszában két nőcsoport áll: egyik a vidékről Budapestre került, többnyire fiatal, képzetlen, a gyáriparban elhelyezkedő nőké, akik rokonsági, munkahelyi kapcsolatok híján, a lakhatási körülmények szűkössége miatt kiszolgáltatott helyzetben voltak, és szorult helyzetükben bűnözővé és prostituálttá is válhattak. A másik csoport az egyedülálló vagy rossz családi körülmények közt élő, gyereket nevelő asszonyoké. A korabeli politikai hatalom és a társadalmi közbeszéd elvárta a munkásnőktől, hogy olcsó és öntudatlan munkaerőként kiszolgálják a gazdasági érdekeket. Amennyiben – főleg a fiatal egyedülálló nők – ezt a társadalmilag rájuk rótt – akár munkahelyi, akár magánéleti – szerepet nem vállalták, a közbeszéd stigmatizálta őket. A családos, elvált vagy özvegy gyerekes nők sok esetben idealisztikusan jelentek meg, olyan sztereotip szereplőkként, akik mindent megtettek családjukért, és hűségesen szolgálták a gyár érdekeit. A nyilvánosságban egyértelműen azt a nőt jelenítették meg a társadalom legmegbecsültebb tagjaként, aki lelkiismeretesen ellátta a „reprodukciós kötelességét” és emellett a gyárban is szorgalmasan helytállt.
„Emberek a meddőhányón” – a sajátos cím egy a filmvásznon jól megjelenített, a gazdasági és társadalmi rendszerváltozás folyamatát jól szemléltető jelenetsorra utal. A nehézipari ágazatok leépülése az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) sorsát is megpecsételte, amely Almási Tamás 1987 és 1997 között Ózdon forgatott sorozatában nyomon követhető. A „Meddő” című rész választása nem véletlen: a vezetői stratégiák és személyiségek, a mélyszegénység egyes formáinak és szintjeinek megjelenítése, a roma lakosság perifériára kerülése vizuális kordokumentumnak számít. Az 1990-es évekre a bányászat lényegében megszűnt, a kohászat, valamint a vas- és acélgyártás leállt, az egykori vasgyár részekre bomlott, utóbbi utódvállalatai mára szinte teljesen eltűntek. A város mellett annak peremkörzete, valamint a környező települések is hasonló helyzetbe kerültek, fejlődésük megállt, új lehetőségek kevés helyen adódtak. A munkaerő-piacon – az országos tendenciáktól eltérően – a helyzet több szempontból is kedvezőtlenebbül alakult: a szakképzetlen munkavállalók (köztük a romák) azonnal, a szakmunkások nem sokkal később kerültek elbocsájtásra, a hagyományos ipari munkásság lényegében megszűnt.
Tanulmányok
A Monarchia elavult ezüstpénzrendszerrel rendelkezett, amelynek reformigényét már a kiegyezésben is rögzítették. A kezdetekben az osztrák és a magyar pénzügyminisztériumok szakemberei között nem volt egyetértés a valutaszabályozás részletkérdéseiben. Az előkészületek során felmerült a francia frank, majd a német márkarendszer adaptációja is. Példának okáért az aranybeszerzésében sem volt konszenzus – vásárlás, vagy konverzió útján történjék-e? Nem véletlen, hogy egy ilyen szintű állami reform felkeltette a legfontosabb szövetséges, a Német Birodalom érdeklődését. Ennek a kérdésnek a vizsgálatát a dolgozat újszerű módon kísérli meg bemutatni elsősorban berlini, bécsi, másodsorban budapesti levéltárakban őrzött iratanyag alapján. A választás azért esett a Német Birodalom követeinek jelentéseire, mert gazdaságilag, pénzügyileg és hadászatilag a Monarchia legfontosabb partnere volt, sorsának alakulásában meghatározó volt a szövetségi rendszere. A Bécsben és Budapesten működő német diplomaták jelentéseiből egyértelműen kiderült az, hogy a németek számára döntő fontossággal bírtak a Monarchiában zajló gazdasági folyamatok. Ausztria–Magyarország valutáját érintő változás természetszerűleg más országokra is hatást gyakorolt. Különösen olyan szoros szövetség esetén, mint amely a két birodalom között fennállt. A német kormányzat ezeken a jelentéseken keresztül látta a Monarchiában zajló folyamatokat, s ezek nyomán ítélte meg az eseményeket.
A magyar alkotmányjog történetében az 1956-ot követő időszakot alappal tekinthetjük lényeges változásoktól mentes, nem túl mozgalmas periódusnak. A hatvanas-hetvenes években a gazdaságban, a gazdaságirányításban végbement változások azonban joggal erősítették azt a várakozást, hogy annak hatásai kiterjedhetnek a politikai szférára, az alkotmányos berendezkedésre is. A szakmai koncepciók kidolgozása, az új alkotmány előkészítése 1962-ben megindult. A politikai vezetés azonban, különösen a prágai tavasz bukása után, elzárkózott a reformok kiterjesztésétől. Ugyanakkor a módosítás elkerülhetetlenné vált, hiszen a hatályos joganyag túlterjeszkedett az alkotmány keretein. Bár a politikai vezetés felismerte a változtatás szükségességét, elutasította az új alkotmányt, a hangsúlyt az 1949-es alkotmánnyal fennálló kontinuitásra helyezte. A viták során a szakmai javaslatok tartalma „felőrlődött”, az új intézmények létrehozását elutasították. Így az 1972-es alkotmányrevízió nem minősíthető kitörési kísérletnek a fennálló szocialista állam alkotmányos berendezkedéséből, de korlátozottsága ellenére is kedvezően befolyásolta a következő évek jogfejlődését. A dolgozók és az állampolgárok jogai közötti különbségtétel megszüntetése, az emberi jogok deklarálása, az állami és a szövetkezetei tulajdon egyenjogúságának kinyilvánítása, az alkotmányosság védelmének igénye jelentik elsősorban a pozitív jegyeket. A módosítás után folytatódtak a szakmai-politikai diskurzusok, melyek eredményeként később alakultak ki jogi megoldások (alkotmányvédelem).
Forrás
Szemle
Forrás (Internetes melléklet)
E számunk szerzői:
Acsády Judit PhD, szociológus, tudományos főmunkatárs, MTA TK Szociológiai Intézet
Alabán Péter középiskolai tanár, PhD-hallgató, Eszterházy Károly Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskola; történész, kutató (REWORK OTKA Kutatócsoport)
Germuska Pál PhD, tudományos munkatárs, Department of History and Civilization, European University Institute (Firenze)
Grexa Izabella PhD-hallgató, osztálytitkár, Filozófiai és Történettudományok Osztálya, MTA Titkárság
Feitl István történész, főtanácsadó, Politikatörténeti Intézet
Hajdu Tibor történész, az MTA doktora, nyugdíjas
Hajnáczky Tamás kisebbségpolitkai szakértő, Károli Gáspár Református Egyetem
Kárbin Ákos PhD, főlevéltáros, VERITAS Történetkutató Intézet
Kiscsatári Marianna fotótörténész, főmuzeológus, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
Majtényi György PhD, társadalomtörténész, az Eszterházy Károly Egyetem tanára
Valuch Tibor DSc, történész, egyetemi tanár, tudományos tanácsadó, MTA TK PTI – Eszterházy Károly Egyetem
Várkonyi-Nickel Réka PhD, történész-etnográfus, ifjúsági ösztöndíjas tudományos segédmunkatárs, MTA BTK Néprajztudományi Intézet
Dr. Vastagh Pál egyetemi docens, az állam- és jogtudományok kandidátusa, rector emeritus, Általános Vállalkozási Főiskola