Radikális jobboldal Közép- és Kelet-Európában tegnap és ma
Az elmúlt években sokat emlegetett jelenség a radikális jobboldal előretörése egész Európában. A 2008-as gazdasági válságot követően egy ideig még úgy tűnt, ezek a politikai erők elsősorban Közép- és Kelet-Európában, az Európai Unió szemszögéből nézve az új tagállamokban nyernek majd teret. Ennek következményeként nem meglepő, hogy közéleti érdeklődés és a tudományos figyelem gyorsan feléjük fordult. Az egymást követő kutatások, majd az ezekből kinőtt majdhogynem folyamatos monitorozásuk azonban ezeknek a mozgalmaknak elsősorban a jelenét veszi számba, és a jelent vizsgálják akkor is, amikor sikereik és kudarcaik okait keresik. Történeti hagyományok és összefüggések, búvópatakként átörökített vagy újra feltalált hagyományként meglelt kapcsolatok a radikális jobboldal korábbi megjelenési formáival – mindezek csak ritkán kerülnek előtérbe...
Első pillantásra úgy tűnik, hogy a római katolikus egyház és a lengyelországi radikális jobboldal kibogozhatatlanul összefonódott. Az idegengyűlölet, a nacionalizmus, a tekintélyelvűség és más, tipikusan a radikális jobboldalhoz kapcsolható nézetek fő szállítója a Radio Maryja, a redemptorista rend által pénzelt rádióadó, amelyet Tadeusz Rydzyk atya irányít. A politikai szintéren hasonló nézeteket képvisel a mélyen katolikus Prawo i Sprawiedliwo¶ć párt (Jog és Igazságosság, PiS), amelyet a Kaczyński-ikrek, Lech és Jaroslaw alapítottak. A marginálisabb szélsőséges csoportok közül nem egy, így a Młodzież Wszechpolska (Összlengyel Ifjúság) vagy a Obóz Narodowo-Radykalny (Nemzeti Radikális Tábor) szintén fennen hirdetik „keresztény értékek” iránti elkötelezettségüket. Az embernek egészen mélyre kell merülnie a lengyel jobboldal alvilágának bugyraiba, hogy olyan apró, kérészéletű csoportocskákra bukkanjon, amelyek a kereszténységet megelőző eredeti lengyelséget mitologizálják, vagy éppen a kereszténység utáni spenceriánus amoralitást tűzik zászlajukra. A lengyelországi római katolikus püspöki kar számos tagja nyíltan támogatja a Radio Maryját és a PiS-t, és az ember bármely katolikus könyvesboltban vagy templomi ajándékboltban találhat olyan könyveket és brosúrákat, amelyek megdöbbentően taszító gondolatokat hirdetnek. Mindez egyszerre magától értetődő és zavaró, szóval talán szőrszálhasogatásnak tűnik azt hangsúlyozni, hogy a római katolikus egyház intézményei és a katolicizmus teológiai-ideológiai keretei nem teljesen azonosak a szélső jobboldallal. Mindazonáltal a jelen tanulmányban én éppen ezzel próbálkozom, mivel az Egyház és a szélsőjobb viszonya jóval feszültebb és ellentmondásosabb volt a 20. század folyamán, mint azt a legtöbben tudni vélik. E viszony feltárása lehetővé teszi, hogy jobban megértsük a lengyel jobboldal sajátosságait, és tisztábban lássuk, hogy hol is fedi át egymást valójában a katolicizmus és a radikális jobboldal, és miben különböznek. Általában véve ez a megközelítés arra figyelmeztet bennünket, hogy a szélsőjobb nem egynemű tömeg, hanem számos, nem egyszer egymással is vetélkedő csoport és ideológia gyűjtőhelye. Ha valaki elemezni akarja ezt a jelenséget, vagy éppen a demokráciát fenyegető veszély elhárításának módozatait keresi, nem kerülheti ki ezt a kontextualizált értelmezést. Véleményem szerint a 20. század elejének lengyelországi katolicizmusának két vonása akadályozta meg, hogy az Egyház és a szélsőjobb konvergenciája kiteljesedjen: 1. a modern politika világi konfliktusaival szembeni 19. századi eredetű vonakodás és idegenkedés; 2. a katolikus doktrína és a szélsőjobboldali ideológiák némely aspektusa közötti feloldhatatlan ellentétek. Egyik akadály sem volt elég nagy ahhoz, hogy meghiúsítsa a taktikai és stratégiai szövetségeket, de kétségkívül beszabályozták az együttműködés paramétereit. Jelen munkámban a második világháborúig követem nyomon e szövetség kialakulását, mikor a katolicizmus és a radikális jobboldal interpretációi teljes mértékben összekapcsolódni látszottak. Valójában erre azért nem került sor, de kétségkívül olyan alapok jöttek létre, amelyekre mindmáig építkeznek is.
Politikai pártok egyik legfontosabb jellemzője az államról alkotott képük. A társadalmi szerveződés mely típusát tekinti optimálisnak, illetve miként értelmezi a nemzeti történelem kiemelkedő időszakait és alakjait. Az államról és a társadalomról alkotott koncepcióknak a választók és pártok közös értékeinek megjelenítése mellett van egy tágabb dimenziójuk is: a hatalmi gépezetben erős pozíciókkal rendelkező pártok számára lehetővé válik, hogy ideológiai és programatikus prioritásaikanak megfelelően befolyásolják a társadalom általános fejlődését. Az államkoncepciókhoz és a történelmi örökséghez kapcsolódó problémák különleges analitikus figyelmet kívánnak a radikális-nacionalista politikák követői, köztük a szélsőjobboldali nézetek hirdetői esetében. Először is azt kell látni, hogy e politikai erők adott állam- és társadalomkoncepciói mennyiben illeszkednek az aktuális társadalmi és politikai berendezkedéshez. Az erről folytatott vita nem pusztán tudományos, de gyakorlati, a politikaformáló folyamatokat is befolyásoló hatással is jár. Másodszor, a nemzeti történelem értelmezésének kérdései különösképpen gyakoriak a radikális nacionalista politika témái között. Felismerhetőek itt a történelem mitologizálására és etnicizálására irányuló egyértelmű törekvések, az „alternatív” (revizionista) értelmezési konstrukciók, amelyek szembeszállnak a tudományos történetírással. A radikális nacionalizmus és a jobboldali szélsőségesség politikai jelentősége Szlovákiában számos faktoron múlik. Az átmenet sikere agy sikertelensége mellett a radikális nacionalisták és a jobboldali szélsőségesek tőkét kovácsolhatnak a lakosság értékválasztásainak megörökölt jellemzőiből (az autoriter módszerekhez, a nacionalizmushoz, a paternalizmushoz való vonzódás, az etnikai, vallási és kulturális sokszínűséggel szembeni bizalmatlanság, stb.). A jobboldali szélsőségesség Szlovákiában is rendszerellenes – antidemokratikus, illiberális, gyűlöli ellenfeleit. Mivel még marginális politikai erőt jelentenek, a jobboldali szélsőségesek társadalmilag elfogadható „patriotizmust” imitálva igyekeznek beszivárogni a mainstream politikába. A szlovákiai radikális nacionalisták viszont nem rendszerellenesek, inkább abban reménykednek, hogy kedvező számukra abba integrálódni. A hasonlóságok mégis egyértelműek: az etnikailag meghatározott nemzetállam egyértelmű támogatása, a polgári alapú állam, illetve a polgári alapú politikai nemzet elutasítása, kisebbség- és Nyugat-ellenesség, a társadalmi nyitottság elvetése, ami történelemképükben is tetten érhető.
Cikkem múltbéli és jelenkori szélsőjobboldali diskurzus közös vonásait elemzi és összehasonlítja, azzal a céllal, hogy kimutassa a kettő közötti kontinuitást, és az ideológiai magját. Ugyanakkor a cikk a generikus fasizmus fogalmának elméleti hasznosságát próbálja bizonyítani a kortárs politikai jelenségek tanulmányozásában.
Tanulmányok
A fasizmus politikai szimbolikájának minden bizonnyal fontos, sőt talán a legfontosabb összetevője a sokat változó Mussolini-kép és a vezér (duce) személye körül igen hamar kialakuló mítosz. Az erőskezű, a nemzet minden tagjáról gondoskodó, Olaszország felemelkedéséért rendületlenül dolgozó államférfi képe megértésre és szimpátiára talált olaszok milliói – és korántsem csak a fasiszták – körében. A risorgimento, illetve az azt követő liberális korszak kacifántos, összetett mondatokkal és romantikus képekkel-hasonlatokkal operáló, sokak számára igen nehezen érthető, bonyolult politikai nyelvezetébe belefáradt polgárok szomjazták az újat és azokat a homo novus politikusokat, akik radikális, érdemi változtatás meghirdetésével jelentkeztek, akiknek szavait – bármilyen furcsán és egyszerűen hangozzék is ez – érteni lehetett. Az első világháborút követően kialakult politikai helyzet – az olasz gazdaság krízise, a jelentős társadalmi feszültségek, a vittoria mutilata egyre erősödő érzése – pedig mindezek mellett elősegítette a határozott vezető mítoszának kialakulását és megerősödését. Ahogyan Margherita Sarfatti írta érzékletesen a Mussolini élete című, magyarul is megjelent életrajzban: „Nekünk, olaszoknak, hiányoznak a vezetőink, hiányoznak az erősen hívő, áldozatra kész embereink, akik a tömeg képzeletére hatni tudnának, akik megértenék, mit jelent ez, akik e nagyszerű, lobogó szenvedélytől sarkallva egy cél felé, a győzelem felé vinnék a népet, akik számolni tudnának a szerteszórt elemekkel s meglelnék az élet és a rend szavát, akik előre tekintenének és nem hátra, akik a halálra ítéltek elszántságával a nép és az akadályok közé ugranának, hogy ennek is, annak is mártírjai legyenek, s zászlójukra azt írnák: «győzni vagy meghalni», de ezt igazán állnák is.” Tanulmányom célja ennek a folyamatosan változó Mussolini-képnek az ábrázolása, a politikusi, majd vezéri mítosz kialakulásának bemutatása: hogyan lett a szocialista agitátorból egy mozgalom, majd párt, végül pedig egy ország első számú (spirituális) vezetője.
Célom a Rákosi-korszakban működő népnevelő-hálózat kialakulásának, felépítésének és működésének vizsgálata. Milyen helyet foglaltak el a népnevelők a Magyar Dolgozók Pártja propagandaszervezetében, és milyen szerepet töltöttek be egy-egy város, falu, üzem életében. Kitérek arra is, mely társadalmi rétegekből kerültek ki, a párt milyen elvárásokat fogalmazott meg velük szemben, hogyan képezte ki őket, milyen feladatokat osztott ki rájuk, és milyen módszerekkel, eszközökkel hajtatta végre azokat. Az 1940-es évek végétől a népnevelők a dolgozók mindennapjainak részeseivé váltak. Agitáció munkaidő alatt, előtte és utána, az ebédszünetben, az ünnepeken és a szabadnapokon is folyt úgy is fogalmazhatunk, a politikai diktatúra társadalmasítása. Az agitációt végző pártmunkások mögött több alkalommal újragondolt, sokféle funkcióval bíró és megannyi szerepkört felölelő hálózat épült ki. A struktúrában a népnevelők fontos szerepet töltöttek be, hiszen ők érintkeztek közvetlenül a lakossággal. Tőlük várták el, hogy mozgósítsanak, hiteles képet fessenek a közhangulatról, ellenőrizzék a munkavégzést és jelentsék a reakció aknamunkáját. Ezzel együtt az MDP által létrehozott népnevelő-hálózat működtetése nagy nehézségekbe ütközött. Minél távolabb esett a fővárostól, a megyei és járási központtól az adott település, annál kevésbé tudták foganatosítani a határozatokat. A sikertelenséghez hozzájárult, hogy a propagandahálózat túlméretezett, túlszervezett és bürokratikus volt, s a központban a feladatokat nem életszerűen dolgozták ki. A pártszervek java az agitációt kötelező, de felesleges feladatként kezelte, és igyekezett minél hamarabb túlesni rajta. A folyamatos ellenőrzés, visszacsatolás dacára a rendszer hibáit nem javították ki. Mindezek összességükben járultak hozzá ahhoz, hogy az MDP által vázolt propagandahálózat – sok népnevelőcsoporttal egyetemben – csak papíron valósult meg.
1954. július 4-én valami végzetesen eltört. Nem csupán az Aranycsapat életében, hiába következett a berni döntő után is egy újabb, másfél éves veretlenségi sorozat. Ismert, az elvesztett döntő után az emberek az utcára vonultak, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány fejét követelték, betörtek a Magyar Rádió épületébe, villamost borítottak fel a körúton: a maradék nemzeti büszkeség elvesztéseként megélt mérkőzés váltotta ki az első spontán, rendszerellenes megmozdulást Magyarországon. Ám a vereség felszínre hozta a magyar sportirányítás addig – az élsportolók nemzetközi sikerei által – elfedett visszásságait, valamint a sportvezetés alá rendelt sportújságírás sérelmeit is. Utóbbi összecsapás – a berni döntő fél évig húzódó „harmadik félideje”, amelynek központi eseménye Feleki Lászlónak, a Népsport főszerkesztőjének bűnbakká minősítése és elvtávolítása volt – a Sztálin halála után megindult politikai változások és az annak nyomán Magyarországon kibontakozó politikai küzdelem keretébe ágyazódott. A desztalinizációt pedig a sportsajtóban is részleges resztalinizáció követte a XX. kongresszus idejére.
Az 1986-os budapesti Queen koncert a Kádár-korszak első olyan nyugati szuperprodukciója volt, amelynek teljes költségvetése olyan magasra szökött, hogy ehhez a Magyar Nemzeti Bank is biztosított devizakeretet. Az esemény a politikai vezetés számára sem volt közömbös, hiszen az MSZMP 1986. július 21-i Titkársági ülésén is szóba került, valamint az előkészületekről Dalos fedőnevű titkos megbízott is kétoldalas jelentésben számolt be. Jelentős kettősség mutatkozik a koncert korabeli sajtóreprezentációjában, emellett ellentét húzódik az esemény nyilvános és privát emlékezetei között. A narratívaelemzés rávilágít arra, hogy a kontraszt egyik lehetséges magyarázata lehet a korabeli öncenzúra jelenléte. Az empirikus kutatás pedig megerősíti a hipotézist, miszerint a koncert mégsem volt olyan jelentéktelen, mint az a sajtóban olvasható volt. E könnyűzenei esemény tükrében, a jellegzetesen nyugati zenekar és a vasfüggöny mögött élő lakosság különleges találkozása miatt jól megragadhatóak a nyolcvanas évek mindennapjai, generációs- és társadalmi sajátosságai. A korszakelemzésen, az ideológiai- és politikai dinamizmusok értelmezésén túlhaladva, a vasfüggöny teremtette elzártság és elhatároltság pszichés nyomait szem előtt tartva, a kutatási horizont szűkítésével a szocialista mindennapok generációt, a korszakot megélt emberek motivációit és szocializációs körülményeit kell figyelembe vennünk ahhoz, hogy eljussunk a koncerten részt vevők (a későbbi visszaemlékezők) szintjére. A szocialista szocializáció működésének egyik lehetséges értelmezése lehet a szimbolikus interakcionizmus, amely értelmében a társadalmi szerepek kialakításában nagy szerepet játszott az aktív szocialista propagandatevékenység, így megtörtént a jelentés-nyelv-gondolat hármasának kisajátítása. Jelen írás célja, hogy pótolja az 1986-os budapesti Queen koncertről szóló tudományos értekezések hiányát, emellett igyekszik a Kádár-korszak mindennapjait egy ilyen, a korszakban előzmény nélküli könnyűzenei eseményen keresztül bemutatni.
Fórum
E számunk szerzői:
Andreides Gábor történész, PhD
Baki Attila PhD-hallgató, ELTE BTK
Boldog Dalma filmtörténész, kommunikáció és médiatudomány szakértő
Huhák Heléna PhD-hallgató, ELTE BTK
Meseľnikov, Grigorij politológus, igazgató, IVO kutatóintézet, Bratislava
Nóvé Béla történész, dokumentarista
Porter-Szűcs, Brian történész, PhD, professzor, University of Michigan
Szele Áron PhD-hallgató, kutatási asszisztens, CEU Center for European Enlargement Studies
Takács Róbert történész, PhD, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Ungváry Krisztián történész, PhD, OSZK '56-os Intézet
Waters, Leslie Mary PhD, történész, Andrew W. Mellon post-doctoral fellow, College of William and Mary, Williamsburg