Desztalinizáció Közép- és Kelet-Európában
A tanulmány bemutatja a totalitárius paradigma szellemi-ideológiai hátterét és a rivális paradigmákat, amelyek a mérvadó nyugati szakirodalomban már az 1970-es, 80-as években kiszorították a totalitarianizmust mint amerikai hidegháborús ideológiát. Az államszocializmus összeomlása után a kelet-európai országok új hatalmi elitje importálta ezt a paradigmát, nem találván jobbat az antikommunista eszmék piacán. A paradigma ugyanis lényegi azonosságát feltételez a nácizmus és a sztálinizmus, tágabb értelemben pedig a fasizmus és a kommunizmus között. Miközben ez az elmélet a bipoláris világban hidegháborús ideológiaként szolgált, Kelet-Európában igen gyakran ezzel igyekeznek csökkenteni a helyi elitek és a lakosság egy részének felelősségét a nácik mellett a holokausztért, vagy egyenesen tisztára mosdatni a bűnösöket. (Ez például a balti államokban odáig megy, mintha egyenesen a fasiszta megszállás lett volna a kisebbik rossz…) A totalitárius paradigma kelet-európai hívei azonban elfelejtik, hogy az elmélet a kelet-európai (alsóbbrendű) másság megkonstruálására is szolgál; hiszen a paradigmából egyenesen az következik, hogy a térség lakói akarat és szabadság nélküli bábok voltak, kiszolgáltatva egy terrorisztikus hatalomnak (vagyis hiányzik belőlük az önállóság a szabad döntésre és általában az önrendelkezésre). Míg tehát az államszocializmus fennállása idején a Kelet mint a kapitalizmussal szembeni alternatíva érdekes volt a Nyugat számára, a rendszerváltás után legfeljebb csak az európai (alsóbbrendű) másik szerepére tarthat igényt. Holott a híres szovjetológus, Stephen Kotkin is újfajta civilizációról, kultúráról és életformáról beszél a létezett szocializmus vonatkozásában, sőt, azt is hangsúlyozza, hogy a Keleten megteremtett jóléti állam kényszerítette rá bizonyos jóléti intézkedések megtételére a Nyugatot. Kotkin tézise tehát közeli rokonságot mutat az államszocialista paradigmával, amelyet a rendszerváltás után az Eszmélet c. folyóirat képviselt a legkövetkezetesebben.
A Sztálin halálától Hruscsov bukásáig terjedő időszak agrárpolitikájának elemzése három országra terjed ki: a Szovjetunióra, Magyarországra és az NDK-ra. Ez egy sajátos összehasonlítás („encompassing comparison”), amely azonos rendszerhez tartozó, de eltérő eseteknek a közös rendszerhez való viszonyát elemzi. Tehát nem párhuzamos ország-történetek kerülnek egymás mellé, hanem néhány vizsgálati szempontra koncentrálva a hasonló és eltérő vonásokat, s azok okait igyekszik feltárni a tanulmány. A jelen esetben azt, hogyan viszonyult a két szatellit ország a poszt-sztálini szovjet agrárpolitika változásaihoz. Ez a megközelítés segítséget nyújt az agráriumban meginduló desztalinizáció belső dinamikájának megismeréséhez, és annak feltárásához, hogy a korrekciós intézkedések milyen mélységű változásokat eredményeztek.
Sztálin halálát követően egyre erősebb meggyőződéssé vált a párt- és állami vezetés legmagasabb szintjén is, hogy általában politikai irányváltásra van szükség, és ez kiterjedt a mezőgazdaságra, szélesebb értelemben a parasztokra is. Elengedhetetlen volt a növekvő élelmiszer-ellátási problémák megoldása és egyre inkább meggyőződéssé vált, hogy az aktuális agrárpolitika lefojtja a termelést. Ez a gondolat egyértelműen felülkerekedett a kollektivizálás adott eszközökkel való folytatásának ideológiai követelményével, ami láthatóan nem vetett számot a gazdasági következményekkel. A parasztok lényegében kikényszerítették a dekollektivizálását. Bár a következők időszakban a pártvezetés felújította mérsékelt és fokozatos kollektivizálást, ez soha nem ért el látványos eredményeket. A lengyel vezetőség nem volt elég elszánt, hogy döntő lépést tegyen a családi gazdaságok köztulajdonba vétele érdekében. Módszereik fokozatos jellegűek voltak, hatásuk csak évtizedek alatt mutatkozott volna meg. Nehezen válaszolható meg, hogy (1) vajon a lengyel vezetők lépéseit valóban a kollektivizálás szándéka motiválta, vagy csak a Kreml urait akarták kielégíteni, illetve (2) miként viszonyult valójában a szovjet vezetés a lengyelek politikájához? Egy dolog biztos: a kollektivizálás hiányát Moszkva ismétlődően a lengyelek szemére vetette a gyakori lengyel politikai válságokról tárgyalva. A gyakorlatban a szovjet nyomásnak csak csekély hatása volt. A lengyel parasztok megnyerték a csatát gazdaságuk megtartásáért. Ennek azonban ára volt. A kisgazdaságok termelékenysége rossz volt és egyre többen kerestek munkát a városokban, melyek képét még a nyolcvanas években is a parasztság köréből érkezett munkások tömegei határozták meg.
Polly Jones szerint a hruscsovi desztalinizációs folyamat céljai a következők: feltárni a gazdasági és politikai rendszer helyi problémáit és előmozdítani kijavításukat; újra becsatornázni a tömegek energiáit; hangsúlyozni a vezetés elkötelezettségét a problémák kiigazításában. Mindezek a magyar pártvezetés motivációit is jellemezték. A magyar esetben nem hagyható figyelmen kívül Kádár személyes idegenkedése sem a sztálini hatalomgyakorlási módtól – de nem az egypárti kormányzástól, az ügyek „kézben tartásától”. A magyarországi desztalinizáció sem tűzött ki nagyobb célokat, mint a korábbi hibák kijavítását: működésképtelenből működőképeset csinálni ugyanazon alapelvek és struktúra felhasználásával. Ezáltal a média ugyanúgy a párt politikáját képviselte, immár többszólamúan, más stílusban, változatosabb módszerekkel – miközben maga a párt politikája is változott. A tömegkommunikációra úgy is számítottak, mint a visszacsatolás egy csatornájára, amelynek feladatai közé tartozik bizonyos problémák megnevezése, tudatosítása is. A közönségre pedig ténylegesen ahhoz hasonlóan tekintettek, amilyen volt: eltérő információs igényekkel, politikai érdeklődéssel, ismereti szinttel rendelkező tagolt sokaságra. Mindez azonban nem jelentette a reformgondolkodás végét. A hatvanas évek második felétől – immár a gazdasági reform jegyében – a társadalom monolit érdekstruktúrájának tétele is meghaladottá vált, és legitim módon lehetett össztársadalmi, csoport- (vállalati), illetve egyéni érdekről beszélni. Az új gazdasági mechanizmus egy pillanatra felvetette a politikai rendszer – és a vele továbbra is szorosan összefüggő nyilvánosság – új viszonyokhoz igazításának dilemmáját is.
A tanulmány azt elemzi, hogy az 1968-as szlovákiai erőviszonyokra és politikai leosztásokra milyen hatással voltak a megelőző évek, különösen az 1963 és 1967 közötti „Koratavasz” gazdasági-társadalmi elképzelései és intézkedései. A szerző elsősorban a szlovák és a cseh területek közötti gazdasági egyenlőtlenségek jelentette problémákra összpontosít, amelyeket a cseh területek gazdaságát alapul vevő Ota ©ik nevével fémjelzett reform – a kifejezett szándékokkal ellentétben – csak tovább mélyített. Az aszimmetrikus gazdasági fejlődés szlovák bírálatát a csehszlovák kommunista párt vezetése könnyen „szlovák nacionalizmusnak” titulálta; az országos és a szlovák pártvezetés közötti ellentét, amely személyes szinten Novotný és Dubćek rivalizálásában jelent meg, az ortodox kommunisták és a reformerők küzdelmévé vált, és így komoly hatással volt az 1968-as eseményekre, amelyekben jelentős szerepet kapott az ország föderalizálásának problémája.
Tanulmányok
A tanulmány fókuszában azok az a gondolatrendszerek állnak, amelyek valamilyen úton-módon hozzájárultak a 19–20 századi szélsőjobboldali gondolkodásmód kialakulásához, s így egyben a 20. századi magyar szélsőjobboldali eszmerendszerre is – igaz, különböző mértékben, de – hatást gyakoroltak. Lelkes fordítók tettét át magyar nyelvre a német, francia esetleg angol nyelvű szakirodalmat. A modern antiszemitizmus, amely alapja és egyfajta nemzetközi habarcsa volt a szélsőjobboldali gondolatiságnak, azonban önmagában kevés lett volna. A szélsőjobboldali gondolatvilág kiegészült és kiteljesedett a 20. század elejére egyfajta kapitalizmuskritikával, illetve a kor szociális kihívásaira adott egyfajta sajátos válasszal. Ugyanakkor néhány szerző (J. A. Gobineau, H. S. Chamberlain) munkái mellett meghatározóak voltak Darwin evolúciós elméletének az emberi társadalomba való átültetésére, vagy az arra irányuló – főleg elméleti síkon mozgó – elképzelések is. A tanulmány foglalkozik az eugenika/eugenetika kérdésével is, amely csakhamar erősen egybefonódott a „fajtisztaság védelmének” feladatával, erőteljes antiszemita felhanggal. A tanulmány utal azokra az ügyekre és perekre, amelyekre nemcsak rátelepült a korabeli szélsőjobboldal, hanem a későbbiekben már egyfajta viszonyítási pont lett. A tanulmány foglalkozik a meghatározó antiszemita-szélsőjobboldali sajtótermékek és írásművek (Cion bölcseinek jegyzőkönyvei) történetével és napjainkig tartó hatásaival is.
A magyar és osztrák legitimista mozgalom politikai vezetői és a legitimista gondolat hirdetői úgy vélték, hogy az egykori dunai Monarchia valamilyen formában történő feltámasztásával, a legitimnek tekintett Habsburg-dinasztia szükséges és – a nagyhatalmak és a kisantant államainak diplomáciai meggyőzésével – lehetséges visszatérésével visszaállítható és egyben meg is reformálható az integer Magyarország. A létrejövő alkotmányos „szociális népkirályság” meggyőződésük szerint a társadalmi-gazdasági válságból való kilábalás, a Duna-völgyi népek megbékélésének, illetve a germán és a szláv expanzió feltartóztatásának esélyét is kínálta volna.
Úgy képzelték – bár a tartós politikai ellenszél miatt nem mindig vállalták fel őszintén –, hogy Európa békéje és a térség reorganizációja érdekében történelmi hivatásuk az Osztrák-Magyar helyébe lépő Magyar-Osztrák Monarchia feltámasztása. Részben a Monarchia külügyi apparátusában edződött stratégáik azonban az unortodox külpolitikai és jogfolytonossági elméletek gyártásában és a színfalak mögötti tárgyalásokban bizonyultak erősnek, a gyakorlati politika határozott formálására kínálkozó lehetőségekkel – a kísértetiesen hasonlító jelszavak és szófordulatok ellenére – sem a húszas évek elejének Magyarországán, sem a harmincas évek közepének Ausztriájában nem tudtak élni. Ifj. Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Zichy János, Károlyi József, Sigray Antal, illetve Gratz Gusztáv, Pethő Sándor és Lajos Iván (valóban) szürke eminenciásoknak bizonyultak. Ilyen módon a Horthy-korszaknak csupán a valóság és a fikció határán mozgó alternatívája lehetett „a hitek, a remények, a jog és a becsület” legitimista politikája, amely „európaibb pályát jelenthetett volna az országnak”.
A tanulmány annak az inzultusnak az előzményeit és utóéletét ismerteti, amely 1926 júniusában érte Bethlen István miniszterelnököt, amikor éppen a Nemzetek Szövetsége Tanácsa előtt képviselte Magyarországot a költségvetés pénzügyi ellenőrzésének feloldása ügyében. A merényletet „a magyar nép nevében” a párizsi magyar októbrista emigráció egyik aktivistája követte el, aki e pofonnal akart tiltakozni a Bethlen-kormány „elnyomó”, „korrupt” politikája ellen. Az eset nagy izgalmat váltott ki, a külföldi és hazai politikai és sajtóreakciók túlnyomó része Bethlennel volt szolidáris, a magyarországi pártok egyöntetűen elítélték a merényletet.
A magyar kormány bűnvádi eljárást kezdeményezett a támadó ellen, bár ezzel azt kockáztatta, hogy a perben a védelem a nagy nyilvánosság előtt hangoztatja majd a merénylő mögött álló politikai erőknek a Bethlen-kormányt bíráló nézeteit. Az eljárás a Nemzetek Szövetsége számára is kínos volt, hiszen egyfelől tartózkodnia kellett a tagállamok belügyeivel – jelesül a Bethlen-kormány belpolitikájával – kapcsolatos véleménynyilvánítástól, másfelől nem maradhatott semleges egy népszövetségi delegátus elleni merénylet ügyében.
Az ügy kényes politikai vonatkozásai miatt a per előkészítésében a magyar és a svájci kormány megbízottai, valamint népszövetségi illetékesek is részt vettek. A per során a védelem az elnyomó hatalom ellen népe nevében fellépő, ártatlan áldozatként mutatta be a vádlottat, a tárgyalást pedig igyekezett a magyar kormány elleni politikai tüntetéssé változtatni, hiszen ez volt az egyetlen esélye arra, hogy az esküdtszék bocsánatos bűnnek tekintsék az inzultust. Felkért tanúi – javarészt magyar politikusok – azonban nem vállalták a részvételt. A kétnapos tárgyalás végén a bíróság az előzetes letartóztatás tartamával megegyező szabadságvesztésre és mérsékelt pénzbüntetésre ítélte a vádlottat. Az elmarasztalás tényével – de nem annak mértékével – a Nemzetek Szövetsége, valamint a magyar és a svájci kormány is elégedett volt.
Az utolsó kollektivizálási hullám során az érintett felek által alkalmazott stratégiák, döntési mechanizmusok megismerését elősegítő források egyik igen érdekes, színes körét jelentik a panaszok. Annak eldöntésével azonban hiába próbálkoznánk, hogy a kollektivizálás befejező hulláma alatt a téesztagok és az egyéni gazdák az ország mely részéről, milyen számban, milyen jellegű panaszokat fogalmaztak meg, azon belül pedig melyik típus milyen mértékben jelent meg. Nem hagyható figyelmen kívül ugyanis több tényező. Egyrészt a földtulajdonosokat ért sérelmeknek csak elenyésző hányada manifesztálódott panaszbeadvány formájában. Abban sem lehetünk bizonyosak, hogy minden egyes panaszt megőrzött a Bejelentések Irodája, illetve azok közül mindegyik be is került a levéltárba. Másrészt pedig a beadványok egy évköre, jelen esetben az 1960-as, nem feltétlenül ad teljes képet a panaszokról. A kollektivizálás kárvallottjainak személyes hányattatásait sem lehet pusztán a panaszbeadványokra hagyatkozva feldolgozni, hiszen nem csak a panaszbeadványok tartalmazzák a kollektivizálás egyéni tapasztalatait. Azt azonban mindenképp kijelenthetjük, hogy a beadványok viszonylag nagy száma alapján elvégezhető különböző vizsgálatok az 1950-es, 1960-as évtizedek fordulóján a mezőgazdasággal foglakozók egyéni helyzetére – az ellenük foganatosított eljárások, módszerek, illetve az abból fakadó sérelmek – való rálátás mellett egy másik szegletét is megmutatják a Kádár-érának. A panaszbeadványok révén megjelenik ugyanis a korlátozott mértékű, de létező szocialista közbeszéd. A panaszok annak ellenére nyilvánosnak tekinthetők (megkülönböztetve ezáltal például a magánszférában keletkezett dokumentumoktól), hogy erősen áthatják azokat a személyes jellegű problémák. Mindeme két jelenséget együtt egy másik forrástípus pedig egyáltalán nem vagy alig, esetleg teljesen más módon tárná a korszak és/vagy a mezőgazdaság története iránt érdeklődő elé.
Szemle
E számunk szerzői:
Bartha Eszter PhD, történész-szociológus, ELTE BTK Kelet-Európa története Tanszék
Berendt T. Iván történész, az MTA rendes tagja, professzor, UCLA
Bezsenyi Tamás PhD-hallgató, ELTE BTK Kelet-Európa története Tanszék
Fiziker Róbert PhD, történész-levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára
Jarosz, Dariusz történész, Lengyel Tudományos Akadémia, Történettudományi Intézet
Kovács Csaba könyvtáros-kézirattáros, KSH Könyvtár, Kézirattár
Kovács Tamás PhD, történész-levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára
Londak, Miroslav történész, Szlovák Tudományos Akadémia, Történettudományi Intézet
Miernik, Grzegorz történész, egyetemi tanár, Jan Kochanowski Egyetem, Kielce
Szűcs Zoltán Gábor PhD, történész, tudományos munkatárs, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet
Takács Róbert PhD, történész, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Varga Zsuzsanna CsC, habil. docens, ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék
Zeidler Miklós PhD, történész, adjunktus, ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék