Bevezető
Hazatérések
A rendszerváltás eszméje diszkurzív szemszögből a totalitárius és válságkezelő gyakorlatok egyike, ide értve a teljhatalmat a rivális hatalmi szerveződések dekonstruálására is a saját nemzeti társadalmon belül, ezzel létrehozva a totális gyarmatosítást. Amennyiben a hazatérés aktusát is diszkurzív szemszögből vizsgáljuk, a nemzetek maguk is kérdésessé válnak, hiszen alapvető jellemzőjük lenne az egység. Valójában azonban állam és egységesség, illetve kisebbségi közösségek marginalizációja és töredezettsége ugyanannak az éremnek a két oldala. Bár vannak rá példák, hogy „nem politikai politikák” segítségével ki lehet törni a hatalomnélküliségből és kivívhatóak a közösséget szimbolikusan kiterjesztő gesztusok, a nemzeti egységbe való hazatérés eszméje éppen a közösség teljes újrakolonizációjának elfogadása.
A tanulmány a Román Ortodox Egyház 1989 utáni székelyföldi tevékenységét, pontosabban az azt övező magyar és román diskurzust mutatja be, a modern nemzetépítési folyamatok kontextusában. A történeti előzmények különböző (nemzeti) olvasataiból, valamint az eltérő (magyar nemzeti és román nemzetállami) törekvésekből kifolyólag ez a diskurzus meglehetősen változatos, a magyar és román értelmezések pedig többnyire vagy párhuzamosan futnak egymás mellett, vagy egyenesen keresztezik egymást. Míg az ortodox egyház aktivitását a magyar vélemények általában egy kizárólag magyarként számon tartott térségben zajló idegen (ortodox, vagyis román) térhódításként, erőltetett terjeszkedésként látják és láttatják, a románok az ortodoxia visszatéréseként, a kisebbségben élő románokról való gondoskodásként és a régió Romániába való integrálásaként tekintenek rá. Ezek az ellentmondások, vagyis a mögöttük meghúzódó rivalizálás nemritkán vezetnek konfliktusokhoz, amelyek a tárgyalt időszakban főképp a közbeszédben nyilvánultak meg. A szerző elsősorban a sajtóban és a szakirodalomban megjelent szövegekre, valamint saját helyszíni interjúira támaszkodott elemzése során.
A tanulmány áttekintő jelleggel a két világháború közti Erdély-kontsrukciókat és ezek egymáshoz való viszonyát tekinti át. Minden előtt az Erdélytől való távolságot és az Erdélyhez való közelséget, illetve a nem csupán földrajzi értelemben vett Erdély határainak megvonását mutatja be. Nézőpontja hangsúlyozottan erdélyi, a történelem egyes erdélyi szereplői – a mindennapi emberektől a politikai elitig – hogyan próbálták meg elhelyezni magukat és régiójukat a világban és ennek során hol húzták meg a „minket” „tőlük” elválasztó vonalat. mi voltak a társadalmi térben megjelenő és egyúttal identitásdiskurzusokat formáló vagy éppen azokból táplálkozó különbségek és a hozzájuk kapcsolódó tapasztalatok. Ennek során Rogers Brubaker triadikus viszonyrendszerét négyszögűvé egészíti ki, külön szereplőként jelenítve meg a többségi regionális eliteket is. Ez a viszonyrendszer dinamikus, amelyben az elkülönülés és az azonosulás változatos formái és gyakorlatai jelentkezhetnek, körülményektől függően. Az egyes csoportok összeolvadhatnak valakivel szemben vagy elkülönülhetnek egymástól bizonyos jellemzőik vagy érdekeik mentén, határaik átjárhatók vagy szigorúan zártak lehetnek, a lényeg, hogy közben magukat valakikkel szemben csoportként határozzák meg és a csoportnak közös tulajdonságokat tulajdonítsanak. Ez érvényes lehet mind a mindennapi találkozások eseteire, mind a politikai elit diskurzusaira. Az így kirajzolódó viszonyok és viszonyrendszer keretei között a regionális elitek a nemzeten belüli hierarchiát akarták megfordítani és saját regionális csoportjukat láttatták a nemzet autentikus képviselőjének. Ezt erősítették a mindennapi találkozások is. Ugyanakkor a másik nemzet ellenében mégis szükség volt a központ támogatására is. Mivel azonban mind a regionalista diskurzus, mind a találkozások etnicizálták a magyar-magyar és a román-román különbségeket is, felvethető a kérdés, vajon egy-egy külön nemzetépítés potenciálját mutatja mindez?
Az első világháború végén több tízezer menekült érkezett Magyarországra a szomszédos államokhoz került területekről. Ezek közül több ezren a Magyar Államvasutak keretében dolgoztak korában. A menekültáradat ellátására az állam erőforrásai nem bizonyultak elegendőnek, sokaknak megalázó körülmények közt kellett túlélnie az évek folyamán. A tanulmány eddig feltáratlan források alapján azt mutatja be, hogy a MÁV miként szervezte meg a menekültek befogadását, elosztását, ellátását és milyen erőforrásokat tudott mozgósítani erre a célra.
Az I. világháború elvesztése után a kisantant államai – meg sem várva a Békekonferencia döntését – megkezdték területfoglalásukat a történelmi Magyarország területéből. Ezzel több százezer magyart, elsősorban közalkalmazottakat kényszerítettek menekülésre. A magyar állam eleinte – abban bízva, hogy csak átmeneti állapotról van szó – régi jövedelmi viszonyait fenntartva maradásra biztatta hivatalnokait. Később azonban, anyagi lehetőségei kimerülvén ennek redukálására kényszerült. Ezzel a leépítési folyamattal szemben állt a tisztviselők később menekült részének igénye, akik a korábban biztosított kedvezményekért harcoltak. Írásunk ezt a két, egymással ellentétes folyamatot mutatja be.
Történetírás Közép és Kelet-Európában
A tanulmány témája a szlovák történeti kultúra alakulása, külön kiemelve a szaktörténészek szerepét. Ezen a téren gyakori a tudományos és ideologikus beszédmód átfedése és ez szorosan összefügg a szlovák történetírás jól ismert kettéosztottságával. Ennek eredménye a körkörös, sehová sem vezető viták folytonos ismétlődése, különösebb innováció nélkül. Ezt azonban gyakran pluralizmusnak láttatják, noha nem segíti új impulzusokkal a szlovák történetírás elmaradottságának felszámolását.
Tanulmányok
Herczeg Ferenc korának, a késő dualizmusnak és a két világháború Magyarországának, ha nem is a legszínvonalasabb, de az egyik legismertebb írója volt, akinek a korszakot átívelő publicisztikája is egy önálló fejezete lehetne sajtótörténelmünknek. Az ártatlan, társasági elbeszéléseit megjelentető A Héttől eljut a kor egyik meghatározó és nagyhatású irodalmi képes hetilapja, az Új Idők főszerkesztőségéig. Majd már politikai hovatartozását vállalva az egyre inkább Tisza István befolyása alá és szűkebb baráti körébe kerülő sikeres író nevét főmunkatársként ott találjuk a Tisza-párti politikai napilap, Az Újság címlapján. De itt még Herczeg nem jegyez politikai cikkeket. Azt – eltekintve az Új Idők Horkaynéjának szatirikus-ironikus kommentárjaitól – majd csak jóval később, a Magyar Figyelő hasábjain fogja megtenni. A Magyar Figyelő lapjain válik politikai publicistává. Az egyre inkább a múltba forduló, történelmi tárgyú regények, színdarabok szerzőjének és a politikai publicistának ugyanaz a témája és célja: felhívni a magyarságot a nemzeti egység megvalósítására. Míg a századelőn e jelszó csak az obstrukció letörését, az alkotó, az igazi problémák felé forduló társadalmi béke megteremtésének előfeltételét célozta írásaiban, addig a háborúban már annak megvívásához nélkülözhetetlen kohézió erősítését, az egyre súlyosabbá váló terhek elviselését szolgálta. Herczeg Ferenc publicisztikájában, a konzervatív liberális kormányzó elit pozíciójából értékel. Meghallotta a kor kívánalmait és reflektált is azokra, de a Tisza vezette nemzeti konzervatív liberalizmus politikai axiómáiból (az egy politikai nemzet és a magyar szupremácia felől megközelített nemzetiségi politikából, és ugyancsak a magyar szupremácia és az állam stabilitásának érdekében korlátozott választójogból és a történelmi Magyarország területi állományának és szuverenitásának megőrzéséből, illetve az 1867-es politikai alapból) természetszerűleg nem engedhetett. Kíméletlen hangon támadta ezen axiómákat megkérdőjelező, sőt az azt veszélyeztető politikusokat, eszmeáramlatokat. Mint például az obstrukciós politikát, amelyben az író a potenciális veszélyforrását látta a nemzet egységének, és még évtizedekkel későbbi visszaemlékezéseiben is ostorozza a véderővita kapcsán kitört obstrukciót, mely szerinte ellehetetlenítette a modern hadseregreform megvalósítását és így végzetes, öngyilkos politikának bizonyult a magyarság számára. Különösen élesen fogalmazódik meg antagonisztikus szembenállása a polgári radikálisokkal, akikben a megerősítendő és magyarrá teendő középosztály, egy új felemelkedő Magyarország törzsének belső bomlasztóit látta. Reméljük tanulmányunk az írónak a késő dualizmus korában, illetve az I. világháború alatt kelt publicisztikájának bemutatásával és elemzésével, az eddigi sematikus Herczeg-képet segít árnyaltabbá tenni, és azt egyben értékes új adatokkal is gazdagítja.
A tanulmány a neves biológus, Méhely Lajos akadémikus 1920-as években kifejtett fajbiológiai nézeteit elemzi. A fő forrásokat a szerző pamfletjei, esszéi és újságcikkei jelentik, de a kontextus felvázolása érdekében a dolgozat röviden kitér életrajzára, és elméleti munkássága mellett közéleti szerepvállalása is bemutatásra kerül. Méhely Lajos kivételesen sikeres tudományos karriert futott be, mindent elért, amit Magyarországon tudós elérhetett. A politikai diskurzusba ötvenes éveinek legvégén, elismert kutatóként bekapcsolódó professzor közéleti tevékenységének középpontjában a zsidóság állt. Írásainak zömében az antiszemitizmus tudományos legitimációjára törekedett és a zsidóságot egy biológiailag újradefiniált magyarsággal állította szembe. Elméletében – mellyel a magyar nyilvánosságban az úttörők egyikeként jelent meg – a kor kurrens nyugati faji elméletei keverednek a korabeli, közkeletű antiszemitizmus argumentációjával. E tanulmány amellett is érvel, hogy a külföldi teóriák recepciója gyakran a kortárs szélsőjobboldali nézetekkel ellentétes megállapításokat is eredményezett. A dolgozatban szó esik még a Méhely által szintén előszeretettel – a zsidókérdésnél persze egy nagyságrenddel ritkábban – hangoztatott faji alapú németellenességről csakúgy, mint a társadalmi egyenlőtlenségek mögött biológiai okokat sejtető, a klasszikus eugenikára emlékeztető gondolatokról, valamint Méhely nőkérdésről és a nemi szerepekről alkotott igen határozott véleményéről. A tanulmányban több szinten is kísérlet történik a Méhelÿ-féle nézeteknek a kor politikai kontextusában való értelmezésére, értve ez alatt a fajbiológia viszonyát a fajvédők ideológiájához illetve Méhely konfliktusos viszonyát a hivatalos körökkel, különösen Klebelsberg Kuno kultuszminiszterrel. Zárásaként a tanulmány elemzi a szerző érvelésmódját és röviden kitér a Méhely-problematika által is előhozott, a tudományosság kérdését általánosabban is felvető problémakörre.
Szemle
E számunk szerzői:
A. Gergely András tudományos főmunkatárs, MTA TK Politikatudományi Intézet; ELTE TáTK Kulturális Antropológia Tanszék
Dékány István filmrendező
Egry Gábor történész, PhD, tudományos főmunkatárs, Politikatörténeti Intézet
Eörsi László történész, 1956-os Intézet Alapítvány
Gazdag László PhD hallgató, PTE BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola Újkortörténet Program
Jemnitz János történész, DSc
Kende Tamás történész, PhD
Kiss Vilmos történész, PhD-hallgató, SZTE
Kund Attila PhD hallgató, PTE BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola
Miroslav Michela történész, Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézet
Szűts István Gergely levéltáros, PhD-hallgató; MNL Veszprém Megyei Levéltára; KRE BTK Történettudományi Doktori Iskola
Vonyó József c. egyetemi tanár, PTE BTK Modernkori Történeti Tanszék
Zahorán Csaba történész, Magyar Kulturális Intézet, Pozsony