A társadalom és a politika
A tanulmány célja átfogó áttekintést adni a Kádár-korszakban bekövetkezett társadalmi változásokról. A társadalmi viszonyok és a fogyasztás különböző területeinek vizsgálata azt mutatta, hogy a második világháború utáni időszakban Magyarországon a hatvanas-hetvenes években zajlott le a legnagyobb életstílus-váltás. Ennek legfontosabb részelemeit a háztartások elektricizálása és gépesítése, a motorizáció, a lakásviszonyok átalakulása, valamint a modern tömegkommunikáció gyors terjedése jelentette. A változás hátterében főként a többletjövedelmek megszerzésének különböző módozatai álltak; ez tette lehetővé a lakosság bevételeinek és fogyasztásának viszonylag hosszú ideig tartó és dinamikus növekedését. A fogyasztói orientáció erősödése azonban nyilvánvalóan nem „menthette meg” a szocialista rendszert, hiszen ennek társadalmi-gazdasági hatásmechanizmusa a létező szocializmus működési elveivel ellentétes irányba hatott. A meglehetősen összetett politikai, gazdasági és társadalmi átalakulás következtében a hetvenes évek végére a magyar társadalom értékrendjében központi szerephez jutott az anyagi jólét megteremtésének az igénye. Ezt az tette lehetővé, hogy a korábbi évek anyagi-politikai korlátai fokozatosan enyhültek, a kényszerűen hosszúra nyúlt szűkösség korszaka lezárulóban volt, s lassan javultak a tervek és a vágyak teljesülésének feltételei – legalábbis a többség számára. A mentalitásban a gazdasági racionalitáshoz kötődő magatartásformák, valamint a fogyasztás-centrikusság előtérbe kerülése jelentette a legfontosabb változást. Emellett a családi és a háztartás-vezetési stratégiákban, az öltözködéshez és a viselkedéskultúrához kapcsolódó szokásokban a két világháború közötti minták számos vonatkozásban továbbéltek (vagy újra megjelentek), s ebben az értelemben a kontinuitás viszonylag erős volt. Ezen túlmenően az is látható, mennyire erőteljes volt az életfeltételek modernizációja iránti fogékonyság és az áldozatvállalási készség; a fogyasztásnak még ebben a sajátos formában, az adott szűk keretek között is meglehetősen fontos szerepe volt a Kádár-kori társadalmi viszonyok alakulásában. Mindezek arra is utalnak, hogy a piaci szocializmus társadalmi viszonyai számos ponton sajátos, az egykorú ideológiai és politikai elvárásoktól eltérő jellegzetességeket mutattak.
A tanulmány a Kádár-rendszer szociálpolitikájának legfontosabb sajátosságait igyekszik áttekinteni, különös tekintettel a jóléti rendszer fő intézményeire, funkcióira, a rendszert alakító tényezőkre és a szociálpolitika eredményeire, miközben a magyarországi szociális rendszer fejlődését igyekszik nemzetközi kontextusban is elhelyezni. A legfontosabb jóléti intézmények az 1950-es évek eleje és az 1980-as évek vége között mindvégig megőrizték kiemelt szerepüket, így a Kádár-rendszer szociális jóléti berendezkedésével kapcsolatban a kontinuitást hangsúlyozhatjuk. A változások elsősorban az egyes fő intézményeken belül jelentkeztek. Különösen érvényes ez a társadalombiztosításra, melyet a lefedettség bővülése, másrészt pedig a juttatások abszolút és relatív értékének növekedése jellemzett, bár utóbbiak nemzetközi összehasonlításban közel sem voltak kiemelkedőek. Ennek megfelelően a társadalombiztosítási rendszeren belüli legnagyobb változás egyes társadalmi rétegek még a Kádár-rendszer korai időszakára is jellemző diszkriminációjának megszüntetése, s az univerzalitás irányába való elmozdulás volt. Ha e változások alapján a Kádár-rendszer szociálpolitikájának belső periodizációjára törekszünk, a legnagyobb jelentőségű belső választóvonalnak az 1970-es évek közepe tekinthető, amikor megvalósult az egészségügyi ellátások univerzális jellege
A Kádár-korszak sajátosságai a jogi szabályozás elemzéséből is nyilvánvalóak, az elnyomó gépezet puhulása és a gazdasági reform rendszerszerű módosításokat szilárdított meg a jogrendszer szinte minden elemében. Ezek a változások azonban nem lehettek koherensek, ellentmondásokat, zavarokat építettek be. Az ideológiai, politikai stabilitás és a jogi változások a formális intézményi módosulásokon túl a társadalomnak a joghoz való viszonyát is érintették. A különböző jogágak legfontosabb módosulásai és a jog szerepének változásai, valamint a társadalmi reakciók mintázatai képezik azt az örökséget, amelynek hatása a rendszer felbomlása után is jelen van. Ezek megértésébe vezet be ez az általános áttekintés.
Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár János vezette MSZMP-nek az egyik legnagyobb dilemmát a sajtó, a nyilvánosság kezelése jelentette. Egyrészt nem volt kétsége afelől, hogy a sztrájkoló, a párttal és a kormánnyal szemben követeléseket megfogalmazó újságírókat meg kell törni, és vissza kell állítani a párt befolyásosát, ellenőrzését a nyilvánosság egészében. Másrészt viszont az előbbi feladatra nagyon is alkalmas sztálini intézményrendszert új tartalommal igyekezett megtölteni, ami megfelel az előző korszakkal való szakítás törekvésének is. Mindebből egy olyan tájékoztatáspolitika bontakozott ki már az ötvenes évek végére, amely továbbra is centrálisan kezelte a tömegkommunikációs eszközök feletti uralom kérdését, ám beemelt olyan elveket is a tájékoztatáspolitikába, mint a megfelelő keretek közötti bírálatok és viták támogatása, a szórakoztató tartalmak elismerése, a rétegtájékoztatás kívánalma. A hatvanas évek közepén a Politikai Bizottság jogosnak ismerte el a közönség azon igényét is, hogy minden kérdésben tájékoztatást kapjon.
Mindez a gyakorlatban – számos politikai, gazdasági, kultúrpolitikai érdek eredőjeként – gyakran ellentmondásos és következetlen módon valósult meg, mégis elmondható, hogy az 1956 utáni évtizedekben a sajtó szerkezete, tartalma és hangja színesebbé, árnyaltabbá vált. Ám mikor a politikai feltételek kedvezőtlenebbé váltak, a hatalom lazulni látta a sajtó feletti kontrollt, megvolt a lehetősége a politika megkeményedésének. Erre leglátványosabban az 1980-as évek első felében került sor, amikor Kádár is felbomlani látta a hatalom és az újságírók közötti 1956 utáni alkut, ami bő két évtizedig a hatalom szempontjából megfelelően működött. Az értelmiség új generációinak már kevés volt a pártvezetés által kínált partnerség, és az 1987-től előtérbe kerülő modellváltási kísérlet is az események után kullogott. Ebben az időben Kádár már úgy élte meg a sajtó folyamatait, hogy azok az 1956 előtti erjedést idézik.
A falu modernizációjának fontos állomása volt a villamoshálózat kiépítése, melyet a politikai vezetés a tervezett életmódváltáshoz és életszínvonal-emelkedéshez, a falu és a város közötti különbségek csökkentéséhez döntő fontosságúnak tartott. Ennek kapcsán egyfelől azt vizsgálom, hogy miként jelent meg a falu a szocialista tervezésben, milyen lépéseket tett a kormányzat az infrastrukturális lemaradásának felszámolására, és hogyan ábrázolták a modern, fejlett falut és lakóit a szocialista nyilvánosságban (sajtóban, propaganda és szakmai kiadványokban). Másfelől – interjúk alapján – azt mutatom be, hogy a falusi lakosság, mint a bevezetett technológiai újítás kedvezményezettje milyen mértékben változtatta meg korábbi életmódját, életfelfogását, mennyiben felelt meg a hivatalos közbeszédben vele szemben támasztott elvárásoknak, illetve hogyan formálta azokat a maga igényei szerint. A háztartási technológia központi szerepet kapott a villamosítás fogyasztástörténeti megközelítése során, így az tanulmányomban is hangsúlyosan szerepel. A csekély vásárlóerő és az állandó készlethiány miatt a falusi lakosság zöme az 1960-as évekig nem rendelkezett háztartási gépekkel, ennek a helyzetnek a megoldására állították fel a kölcsönző szolgálatot, a lakosság ismereteit pedig különböző háztartási kiállítások, árubemutatók szervezésével kívánták bővíteni. Vizsgálom továbbá a háztartásokban idővel megjelent legjelentősebb fogyasztási cikkek, mint a mosógép és a televízió szerepét, azt, hogy hogyan élték meg tulajdonosaik a munkafolyamatok leegyszerűsödését, miképp viszonyultak a gépekhez. A televízió kapcsán kitérek arra is, hogy a kezdetekkor megfigyelhető közösség-alakító funkciója hogyan szorult vissza, illetve a hatalom milyen műsorstruktúrával próbálta a falu kulturális színvonalát felemelni.
Egy korszak emlékére
E számunk szerzői:
Egry Gábor PhD, történész, tudományos főmunkatárs, Politikatörténeti Intézet
Fleck Zoltán jogszociológus, egyetemi tanár, ELTE ÁJK
Földes György történész, az MTA doktora, főigazgató, Politikatörténeti Intézet
Ispán Ágota Lídia fiatal kutató, MTA Néprajzi Kutatóintézet
Mitrovits Miklós PhD, történész, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Sipos Levente kandidátus, történész
Takács Róbert PhD, történész, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Tomka Béla az MTA doktora, Szegedi Tudományegyetem
Valuch Tibor történész, szociológus, az MTA doktora, Debreceni Egyetem