Egy korszak arcai
A tanulmány mindenekelőtt Kádár Jánost és a párt vezetőjéről nagyon tudatosan kialakított képet mutatja be, egymással összevetve. Kádár a Rákosi-korszakban tipikus vezető káderként élt, amikor azonban 1956 után az ország vezetője lett rendkívül tudatosan alakította ki önmaga puritán imidzsét. Ugyanakkor a közéleti szférákon túl továbbra is megmaradt az a magánszféra, melyben fontos hálózatok épülhettek ki és olykor lényeges döntések is születhettek. Ezeket, például a vadászatot, egyszerre jellemezhette egyfajta luxusfogyasztás és inkább kispolgári viselkedésformák érvényesülése. Kádár tudatosan sugárzott képe egyúttal tökéletesen megfelelt a politikai konszolidáció céljainak, mivel egybe esett a társadalmat jellemző ressentimenttel.
A tanulmány célja áttekinteni a magyar-amerikai viszony történetét 1956-tól Kádár János bukásáig. Fókusza nem elsősorban a két ország kapcsolattörténete, hanem az amerikai politika képe Magyarország vezetőjéről és a Kádár-korszakról. Emellett a szerző arra is kísérletet tesz, hogy bemutassa Kádár saját felfogását a világpolitikáról és az Egyesült Államokról. Magyarország vezetője egyszerre volt elkötelezett a szocialista világnézet és a Szovjetunió vezető szerepe iránt, hitt a két világrendszer küzdelmében és pragmatikus politikus, aki az ideológiai különbségek mellett is a békés egymás mellett élést képviselte, ami meghatározta viszonyát az Egyesült Államokhoz is.
A cikkben dokumentumok természetesen nem rajzolják ki az NDK–magyar párt és állami kapcsolatok fejlődésének vagy akár Ulbricht és Honecker, illetve Kádár viszonyának teljes képét. Sokkal inkább olyan protokolláris kísérletekről van szó, amelyek arra irányultak, hogy a nyilvánosság minél kevesebbet tudjon meg a két ország vezetői közti személyes kapcsolat tartalmáról. Annál érdekesebb, hogy még e rendkívül óvatos megfogalmazásokból is kiviláglik a két pártvezetés formai, stílusbeli különbözősége, amely a történelmi előzményekből fakad. Az is egyértelmű, hogy a két leírt vizit között eltelt tizenegy év nagy változásokat hozott: a hetvenes évek derekán kezdetét vette mindkét rendszer eleinte lappangó válsága, amely 1989-ben bukásukhoz vezetett.
A finn politika meghatározó alakjai vagy a civil társadalom szereplői közül sokan éppen a Kádár-rendszer alatt kerültek kapcsolatba Magyarországgal. A tanulmányban a szerző azt elemzi, hogyan jelent meg Kádár János a finn politikában, társadalomban és a nyilvánosság színterén mint személy vagy mint az ország „arca”, politikai vezetője? Közös vonás volt azonban például az, hogy a politika mindkét országban hosszú ideig hatalmon lévő vezetőkben személyesült meg: Kádár kortársa Finnországban Urho Kekkonen elnök volt, aki sokáig élvezte erős hatalmát. A Kádár személyéről illetve a Magyarországról mint szocialista államról alkotott felfogások valójában kéz a kézben jártak. Egy másik jellemző, ami különösen a finnek specialitása volt, hogy a civil kapcsolatok és a kulturális kapcsolatok egyaránt a politikai tevékenység eszközéül szolgáltak. Finnország motivációira, illetve arra, hogy hogy viszonyult Magyarországhoz, nagymértékben hatott az, hogy a Szovjetuniónak és a keleti blokknak meglehetősen nagy súlya volt a finn politikában, de a hagyomány is, Magyarország jelentősége a finn nemzeti történelemben. A finn-ugor rokonságról szóló elképzelést a hidegháborús viszonyok között a barátság modern formáját öltve politikai barátsággá alakították. A „barátság” hangsúlyozása a politikai retorika és a civil társadalom Magyarország-diskurzusának is fontos része volt. Az uralkodó politikai légkör és a keleti kapcsolatokhoz való pozitív viszonyulás összekapcsolva a rokonság gondolatával kétségtelenül a finnek Magyarország iránti érdeklődését táplálta. A finn civil társadalom a turistáival, szervezeteivel, kutatóival és művészeivel részt vett egyúttal a kádári Magyarország megismertetésében is. A szatellitállamok közül Magyarország volt a legtermészetesebb kapcsolat mind a politikusok mind a civilek számára. Kádár János általánosan ismert, ugyanakkor visszafogott alakként jelent meg Finnországban.
Kutatásom során tizenegy, az ötvenes évek elején született idegenvezetővel készítettem interjúkat. A tanulmány, amely elsősorban az elbeszélésekre támaszkodva az utazás, az idegenvezetői munka és a szocialista rendszer viszonyát vizsgálja az alábbi következtetésekre jut. A szocialista hiánygazdaságból fakadó problémák enyhítésének egyik eszköze volt az idegenvezetők és utasok kereskedelmi tevékenysége. A nem hivatalos, részben illegális árukereskedelem hozzájárult a gyenge lábakon álló gazdasági rendszer stabilizálásához. Az utazás élménye kognitív értelemben is hatott: megerősíthette az élhető, kiszámítható, szinte szabad mozgást biztosító rendszer képét, kiváltképp más térségbeli országokkal történő összehasonlításban. Ebben a folyamatban úgy tűnik, az idegenvezetők szinte észrevétlenül váltak a hivatalos ideológia közvetítőivé, hiszen nemcsak a programok pontos lebonyolításáért viselték a felelősséget, hanem a szocialista vívmányok propagálásáért is, amelyek mellett a foglalkozásukhoz kötődő hivatalos elvárásoknak és esetleg interiorizált hivatástudatuknak megfelelően újra és újra nyilvánosan is hitet kellett tenniük. A Kádár-korszakhoz fűződő attitűdjeik nem mutatnak markáns különbséget a mai magyar társadalom nosztalgikus emlékezetéhez képest. A gyakori utazás, a világlátás önmagukban nem vezettek rendszerkritikai nézetekhez, épp ellenkezőleg, olyan megbecsült, értelmiségi állampolgároknak érezhették magukat, akikre a hatalom a viszonylag kötetlen munkájuk miatt nem kényszerített semmi vállalhatatlant.
A tanulmány Kádár János portréját kívánja megrajzolni a korszak vezető politikusainak visszaemlékezései alapján. A megszólalók által felidézett Kádárral kapcsolatos emlékek a rengeteg közös motívum ellenére néhány lényeges ponton eltérést is mutatnak. Az írás mások mellett a Kádár-rendszer olyan emblematikus figuráinak visszatekintése alapján rajzolja meg a kommunista hatalmi elit első titkárról alkotott képét, mint Aczél György, Berecz János, Gáspár Sándor, Kállai Gyula vagy Pozsgay Imre.
A tanulmány a visszaemlékezések értelmezési kereteinek felvázolását követően öt téma köré rendszerezi a Kádár Jánosra visszatekintő egykori állami és pártvezetők megnyilatkozásait. Azokból építkezve elsőként bemutatja a párt első emberének személyiségjegyeit, ezt követően munkastílusát és vezetői stílusát, valamint kitér Kádár munkatársaihoz és a többi pártvezetőhöz fűződő emberi kapcsolataira is. A negyedik témakör az első titkár káderpolitikáját tárgyalja, míg az utolsó a Kádár történelmi szerepére és pályafutásának értékelésére vállalkozó visszaemlékezéseket összegzi. A tanulmány utolsó részében többek között röviden kitér arra is, hogy az emlékezők személyes életútja, illetve viszonyulása az 1989–90-es politikai átmenethez miként befolyásolhatja Kádár személyiségének és életművének megítélését.
Budapest
Az első tizenöt éves lakásépítési terv tekinthető a szocialista lakáspolitika legsikeresebb időszakának a fővárosban, amennyiben az átadott lakások számát és a lakások színvonalának növekedését tekintjük. Másrészt e korszak fontosságát az adja, hogy ekkor nagymértékben alakult olyanná a főváros képe, mint amilyennek az ezredforduló környékén ismerjük. Azonban ezen általános képet közelről vizsgálva ellentmondásos folyamatok rajzolódnak ki, melyek magunkban hordozzák a szocialista lakáspolitikai modell ellenmondásaiból fakadó feszültségeket, melyek későbbiekben ennek válságához és kudarcához is vezetnek. A nagymérvű építkezése ellenére a kimutatott lakáshiány nem csökkent érdemben, a központi források elégtelensége miatt a magánerő egyre fokozottabb bevonása vált szükségessé és a központi beruházásban készült lakások egyre nagyobb hányadát kellett valamilyen formában magántulajdonba adni, a lakáselosztás mechanizmusai következtében a leginkább rászorult rétegek szorultak ki a kedvezményekből, melynek érdemi megváltoztatása akkorra sikerült, mikor e kedvezmények aktuális formáit a tehetősebb rétegek már nem is tekintették kívánatosnak és figyelmük más irányba fordult. Ez az az időszak, mikor a belvárosi területek leromlása felfokozódott és népességük száma gyors hanyatlásnak indul alacsony státusú népesség beáramlása mellett, és ez az az időszak, mikor a középosztály szuburbanizációja változatos formákat követve ismét megindult, ekkor még az új városhatárokon belüli területekre kiterjedően. Ez az az időszak, mikor számosságot tekintve Budapest messze a legkiemeltebb volt a lakásépítés támogatását tekintve, azonban arányokat tekintve messze elmaradt a vidéki nagyvárosoktól. A korszakot végig jellemezte az ideológiai és pragmatikus megközelítések váltakozása, azonban mindvégig az előbbi alapelvei képezték az origót, amely igaz a lakásépítésre fordított forrásokra, a tervezésre, fizikai kivitelezésére, az elosztás mechanizmusára és a folyamatok központi irányítására is.
A tanulmány egy budapesti, VII. kerületi bérház lakóközösségét és lakásállományát mutatja be az 1970. évben. A szerző az elemzés során érzékelteti azokat a változásokat, amelyek e városrészben 1945 és 1970 között lezajlottak, és górcső alá veszi Budapest e jellegzetes bérházas területének társadalmát a Kádár-korszak derekán. Minthogy az államszocialista korszak budapesti bérházainak lakóiról és lakásviszonyairól alig születtek még történeti feldolgozások, ez a fajta helyi társadalomrekonstrukció úttörő vállalkozásként is felfogható. A vizsgálat az 1970. évi népszámlálás lakásíveinek és személyi kérdőíveinek az elemzésén alapul, viszonyítási pontként pedig az 1941-es népszámlálás, illetve az 1945-ös, népösszeírás tükrözte állapot szolgál. A tanulmány nem mellékes célja, hogy bemutassa három Kádár-kori népszámlálás – az 1970., 1980. és 1990. évi cenzus – részben fennmaradt, ám történészek és társadalomkutatók előtt eddig jószerével ismeretlen forrásanyagát, és felvázolja az e források nyújtotta gazdag kutatási lehetőségeket. Ha az 1945-ös népösszeírás által rögzített viszonyokat tekintjük kiindulópontnak, akkor elmondható, hogy az elemzett Klauzál téri bérház lakónépessége 1970-re igen nagymértékben kicserélődött; a háború után, illetve az 1970-ben ott élő családok között csekély a kontinuitás. Ennek fényében meglepő, hogy 1970-ben a lakók társadalmi és foglalkozási profilja, iskolázottsági szintje, illetve földrajzi hely szerinti származása sokban emlékeztetett a második világháború háború utáni, sőt, a háború előtti állapotokra. A házban élő egyének, családok esetein keresztül ugyanakkor a korszak számos mobilitási mintája is feltárul, és jól kirajzolódnak a generációk közti különbségek. A vizsgált bérház 1970. évi demográfiai mutatói már a pesti bérházövezet ekkoriban kibontakozó válságát jelzik. A szerző rámutat azokra az összefüggésekre, amelyek a lakók szociális összetétele, földrajzi származása és életkora, valamint a lakásállomány színvonala között fennállnak. De rámutat azokra az ellentmondásokra is, amelyek a lakások elavult műszaki színvonala, a korabeli lakáspolitika számlájára írható, gyakran szűkös lakásviszonyok és a fogyasztási igényekben is tükröződő, emelkedő elvárások között feszültek.
A budapesti ipar a 19–20. század fordulóján kialakult, a mennyiségi növekedés útjában álló kedvezőtlen telephelyi adottságai, valamint a szocialista ideológia számára elfogadhatatlan túlzott ipari koncentráció miatt a Kádár-korszakban nem élvezett elsőbbséget. Ez egyedivé tette a fővárosi agglomeráció iparfejlődését, mivel másutt az ipar fejlesztését preferálták. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a gazdaságpolitikában az alapvetően extenzív iparfejlesztésre építő rendszer csupán Budapesten nem követte ezt a gyakorlatot, a vidék javára szándékosan visszafogta a fővárosi fejlesztéseket. A folyamatosan apadó munkaerő-tartalékok miatt a pótlólagos munkaerő-bevonáson alapuló szocialista iparfejlesztés útja a fővárosban járhatatlan volt. A korszak budapesti iparpolitikájában több egyediség jelenség fedezhető fel. A konfliktusmezők, amelyek sok tekintetben különböztek az ország más pontjain jelenlévőktől, többdimenziósak voltak: a párt fővárosi és helyi szervezetei, a Fővárosi Tanács apparátusa, az ipari minisztériumok, valamint részben az előző politikai szereplőkkel sok szálon összefonódó, de mégis attól érdekeiben jelentősen eltérő, a szakszervezeti mozgalmat is maga mellé állító nagyvállalati lobbi között zajlottak a legjelentősebb összecsapások. Ezeknek jellemzője volt, hogy ugyanaz a szervezet ugyanabban a kérdésben, de különböző szereplő irányában nemegyszer homlokegyenest eltérő álláspontokat is képviselt. Például a minisztériumok képviselői faarccal gyártották a kitelepítési koncepciókat a pártvezetés felé akkor, amikor a nagyvállalatok irányában az ipar munkaerő-bővítésének lehetőségén vagy a telephelyek Budapesten történő fenntartásán fáradoztak, vagy például a Tanács a lakótelep-építkezések érdekében élesen fellépett a minisztériumi iparral szemben, de ugyanakkor foggal-körömmel védte a saját vállalatait. Jelen írás célja a legfontosabb konfliktusmezők és azok budapesti iparfejlesztésre gyakorolt hatásának vázlatos elemzése.
E számunk szerzői:
Borhi László kandidátus, MTA TT
Dunai Andrea szabadfoglalkozású kutató újságíró, fordító és provenienciakutató, Berlin
Hell Roland PhD-hallgató, ELTE ÁJK Politikatudományi Doktori Iskola
Kocsis János Balázs PhD, városszociológus, egyetemi adjunktus, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Társadalmi és Térbeli Kutatások Központja
Kondor Attila Csaba PhD, üzletág-igazgató, Területfejlesztési és Turisztikai Üzletág, Aquaprofit Zrt.
Kővágó Sarolta művelődéstörténész, kandidátus, ny. főiskolai tanár
Lénárt András történész, PhD, OSZK 1956-os Intézet
Majtényi György történész, PhD, Magyar Országos Levéltár
Szívós Erika történész, egyetemi adjunktus, ELTE BTK Történeti Intézet, Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék
Vares, Mari PhD, tudományos kutató, Jyväskyläi Egyetem, Történeti és Etnológiai Tanszék