Fogalomtörténet
A tanulmány a történetírás a szépirodalom kapcsolatát elemzi a dzsentri példáján keresztül. Bemutatja, hogy az irodalmat, hogyan használja bizonyító erővel a társadalomtörténeti hagyomány. A tanulmány első részében Hanák Péter írásait és Mikszáth műveit veti össze a szerző, amíg a tanulmány második részében, azokat a példákat járja körül, amelyek kimaradtak a hanáki hagyományból.
A teljesítményelv a modern társadalmak létrejöttével vált az egyenlőtlenségek igazolásának fő hivatkozási alapjává. Ahhoz azonban, hogy a teljesítményelvez kapcsolódó normatív tartalmak orientációs erejüket kifejthessék, teljesülni kell bizonyos jól körülhatárolható társadalmi feltételeknek. Ha ezek a feltételek megváltoznak, akkor más fogalmakhoz hasonlóan jelentése átalakulhat, elhalványodhat, vagy esetleg a fogalom egészében kikophat a társadalmi érintkezés különböző formáinak értelmezéséhez használt terminusok szótárából. Dolgozatomban fő kérdése, hogy mitől kell elvonatkoztatni ahhoz, hogy a teljesítményelvet a mai társadalmakban érvényben lévőnek tudjuk? Ehhez először azt mutatom be tömören, hogy a funkcionalista társadalomelmélet révén miként kerül a teljesítményelv a társadalomról való gondolkodás fősodrába, majd azt vizsgálom, hogy milyen társadalmi feltételei vannak annak, hogy az elv érvényesülhessen.
A kulák szó a magyarországi politikai szótárban a következő jelentést kapta: az egyszerű és magyar emberek, azaz a nép falusi ellensége. A koalíciós évek során kifejlődött kulák viszont már nem a nép szabadság-, hanem a dolgozó nép osztályküzdelmében játszott negatív szerepet. A kép továbbra is negatív, de nem annyira, mint korábban: a kommunisták a politikai közösséget – ekkor még – megfeleltették az egész népnek, így a kulák a dolgozóknak demokrácián belüli ellenfelet, nem demokrácián kívüli ellensége lett. Ennek megfelelően a kulákot pártpolitikai alapon, a koalíción belül tették helyezték el, a Kisgazdapárt jobboldalával azonosították. A szövetkezetesítés kezdetétől viszont már osztályhelyzete alapján, dolgoztatóként azonosították. Az 1950-es évek osztálykulákja a politikai közösséggel azonosított dolgozó nép ádáz ellensége volt. Mégsem engedték őket személyükben dolgozóvá válni, mivel közképükhöz hozzá tartozott a sajátos, megmásíthatatlan viselkedés és testalkat is. A párt- és az értelmiségi elit makrokulák fogalmával szemben épült fel a mikrokulák képe. A hatalom által hozott, a makrokulákok eltörlésére szabott intézkedések a valóságban azokat sújtották, akiket a mikroközösségek helyesnek láttak felírni a kuláklistákra, akik kevéssé hasonlítanak a makrokulákokra. Ceglédberceli vizsgálatom arra utalt, hogy az 1950-es évek falusi közösségei azonosulni tudtak a dolgozó néppel, ám a dolgozók ellenségét, a kulákot nem a dolgoztatókban, hanem a dologtalanokban találták meg. Márpedig ha így volt, akkor a tulajdonviszonyok nagyszabású, marxista átalakítása hiába szüntette meg azt a bizonyos tőkés kizsákmányolást a mezőgazdaságban. A falusiak szemében döntő konfliktus, a dolgozók és a dologtalanok közötti ellenségeskedés a TSZ-en belül is kifejlődött.
A tanulmány a magánzó szó jelentésváltozásait járja körül. Fogalomtörténeti módszerekkel kísérli meg felvázolni a 19–20. századi magyar társadalom egyik legellentmondásosabb „foglalkozásnevének" történetét. A 19. század közepén tulajdon és foglalkozás még egyaránt bevett megélhetési forrásnak számított Magyarországon, a magánzó fogalomtörténete azonban rávilágít, hogy a mérleg nyelve idővel a foglalkozás felé billent. Jelentése rendkívül széles skálán mozog a független, vagyonos egzisztenciától a naplopó munkanélküliig terjed. A jelentésváltozásokon keresztül nyomon követhető a kifejezés leértékelődése, ennek magyarázatát azonban korántsem az egymást váltó politikai rendszerekben kell keresni. A foglalkozás nélküliség, ami a 20. század első felére a magánzók meghatározásának fő ismérvévé vált, már azt megelőzően rossz fényt vetett a név birtokosaira, mielőtt a politikai hatalom számára gyanússá vált volna a magántulajdon. Ezzel párhuzamosan, az 1890-es népszámlálástól kezdve, a magánzó fogalom a foglalkozási statisztikai nómenklatúrában is megjelenik, hogy aztán az 1930-as népszámlálás után hirtelen nyoma vesszék. A magánzóság statisztikai értelmezése egyfajta kísérlet a kereső foglalkozással vagyont felhalmozó vagy az öröklött vagyon mellett kereső foglalkozást űző rétegek elkülönítésére a pusztán öröklött vagyonból élőktől.
Jelen tanulmány egy nagyobb szabású munka kezdeti fázisában született, amely elsősorban a történész ifjabb Szilágyi Ferenc szövegei alapján kíván majd adalékkal szolgálni a reformkori erdélyi magyar „nemzet"-fogalom történetéhez. Szilágyi szövegei egykorú tanúságai annak, hogyan állt be fordulat a reformkor politikai fogalmaiban, miként éltek vissza különböző csoportok ezekkel a fogalmakkal és a beléjük rögzült jelentéstartalmakkal, hogyan születtek új szavak. Egy kellőképpen kiszélesített forráskorpusz kontextusában értelmezve ezeket a szövegeket, tudomást szerezhetünk a politikai kulcsfogalmak társadalmi szerepéről és különféle társadalmi csoportok vetekedő fogalomértelmezéséről.
A „kispolgár" a társadalomtörténet-írás szempontjából is vitákat generáló fogalom, hiszen gazdasági, szociológiai vagy politika jelentései értelemszerűen nem azonosak. Problémás osztályként definiálni, és a társadalmi struktúra modelljeibe is nehezen illeszthető. A kispolgár társadalmi pozíciójának kijelölése mindenképpen nehézségekbe ütközik akkor is, ha Durkheim nyomán a konszolidált cselekvésmódokat elemzem, akkor is, ha a marxi hagyományt követve a munkaeszközökhöz, a tőkéhez való viszony alapján definiálom, s akkor is, ha a weberi értelemben vett munkaerő-piaci helyzet teremtette egyenlőtlenségek szempontját veszem górcső alá. Az intézmények, szabályok, interakciók (viszonyok) normatív rendszereként értelmezett társadalmi struktúrában nehezen jelölhető ki a fogalom helye. A jelentések tisztázásával a múlt többrétegűbben ábrázolhatóvá válik. Tanulmányomban a fogalom változását társadalomtörténeti szempontból elemzem. Koselleck nyomán azt a pontot próbálom megragadni, ahol „a múlt a maga fogalmaival beárad mai fogalmainkba", és a történelmi valóság újféle módon válik elbeszélhetővé.
A tanulmány az elmúlt évtizedek történetírásának legfontosabb, a történetírást megtermékenyítő és átformáló irányzatait tekinti át. Számba veszi a társadalmi emlékezet kutatását, a mikortörténetet, a történeti antropológiát, a nyelvi fordulatot, a társadalmi nemek történetét, a new cultural history és a kontrafaktuális történelem irányzatait. Az egyes irányzatok mögött húzódó ismeretelméleti problémákat a történetírás integritását védők is elismerik, de vitatják azok abszolutizálhatóságát.
A tanulmány az ún. Vogeler-ügy egy eddig nem ismert aspektusára hívja fel a figyelmet. A Magyarországon letartóztatott és perbe fogott Robert Vogeler szabadon engedéséről szóló tárgyalások során a sajtónak kiszivárgott, rosszul értelmezett információk nyomán elterjedt, hogy a magyar fél a Szent Korona átadását kérheti cserébe. Noha Rákosinak ilyen szándékai nem voltak, ez lehetőséget kínált számára, hogy teljesíthetetlen feltételeket szabva befagyassza a tárgyalásokat. A szerző ennek kapcsán azt is bemutatja, hogy a korona milyen legitimációs szerepet játszott a menekülő nyilas kormány, az emigráció, Rákosi majd később Kádár számára. Amíg a Rákosi-rendszer a koronát történelmi tárgyként kezelte, addig 1978-as visszaszolgáltatása alkalmat adott a Kádár-rendszernek arra, hogy magát nemzetileg legitimálja, egyúttal saját történelemfelfogását is propagálja.
Források
Közlemények
A szerző írása azt tekinti át, hogy a rendszerváltás és az 1990–1994-es parlamenti ciklus idején milyen kép jelent meg Horthy Miklósról a sajtóban. A témára vonatkozó cikkek bibliográfiáját is tartalmazó írás rámutat a különböző politikai irányzatok eltérő Horthy értelmezésére és egyúttal bemutatja miként változott meg az első miniszterelnök, Antall József felfogása is.
Szemle
E számunk szerzői:
ADORJÁNI ANNA Phd-hallgató, ELTE–Atelier
BALOGH MARGIT kandidátus, igazgató, MTA Társadalomkutató Központ
BOLGÁR DÁNIEL történész, tanársegéd, ELTE BTK Gazdaság és Társadalomtörténeti tanszék
GYÖKÖS ELEONÓRA történész, doktorjelölt, ELTE–Miskolci Egyetem
HUSZÁR ÁKOS szociológus, KSH
LACZÓ FERENC PhD, tudományos munkatárs, Imre Kertesz Kolleg, Jena
MEVIUS, MARTIN PhD, posztdoktori kutató, Amszterdami Egyetem
ROMSICS IGNÁC történész, az MTA rendes tagja
SZABÓ MÁRTON politológus, egyetemi tanár, Miskolci Egyetem
SZOKOL RÉKA doktorandusz, ELTE BTK
SZŐCS MÁTÉ doktorjelölt, ELTE-BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti program; középiskolai történelemtanár
az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Iskola, Zöld Kakas Líceum Szakközépiskolában
SZŐTS ZOLTÁN OSZKÁR történész, Országos Széchényi Könyvtár
SZŰCS ZOLTÁN GÁBOR történész-politológus, PhD, tanársegéd, Miskolci Egyetem
ZÖLDI LÁSZLÓ újságíró, történész, c. főiskolai docens