Munkások, rendszerváltás, osztálypolitika
Mark Pittaway egy olyan társadalmi osztály elemzésével foglalkozik, amelyik alig-alig kapott figyelmet a rendszerváltás utáni szakirodalomban. Az ipari munkásosztály nem volt politikai szereplő ebben a folyamatban, amelynek okait a szerző a Kádár-korszakra vezeti vissza. Fontos tézise, hogy a munkásság voltaképpen sikeresen integrálódott bele az államszocialista rendszerbe. Ez a szocializáció sokban magyarázza a munkásosztály politikai passzivitását a rendszerváltás idején és az új, kapitalista rendszer kiépülése elleni munkástiltakozás hiányát.
A tanulmány egy keletnémet-magyar összehasonlítás keretében vizsgálja, hogyan viszonyultak a munkások a „létező szocializmushoz" a diktatórikus NDK-ban és a legvidámabb barakknak kikiáltott Magyarországon, és miért nem jelent meg az ipari munkásság – amely a rendszerváltás egyik vesztese lett a megszűnt állások statisztikája szerint – politikai szereplőként a rendszerváltás idején és utána. A munkások eltűnése a szakirodalomból azonban megtévesztő, hiszen ha osztályként nem is, de állampolgárként és szavazóként továbbra is jelen vannak a kelet-európai új demokráciákban. A tanulmány megkísérli megmutatni, hogyan etnicizálódik Magyarországon a munkásság csalódása a rendszerváltásban, míg a volt NDK-ban a politikai baloldal sikeresebben mobilizálja a rendszerváltás veszteseit.
A szerző tanulmányában arra törekszik, hogy a kelet-európai volt szocialista országok nyugati integrációjának ellentmondásosságát tágabb történeti kontextusba helyezze. A nyugati politikai-gazdasági hegemónia kialakulásával, illetve az azzal szembeni kihívások kezelésével kapcsolatosan olyan történelmi modellt állít fel, amelybe beleilleszthető a kelet-európai rendszerváltásokat követő „alávetett" integráció. A szerző véleménye szerint a nyugati hegemóniával és annak kihívóival kapcsolatos történeti folyamatok leginkább azért lehetnek modellszerűek, mert történetileg hasonló osztálystruktúrák kialakulásához vezetnek – ahol a domináns a nyugati uralkodó osztály marad, míg az integráció országaiban komplementer, kiszolgáló jellegű uralkodó és kormányzó osztályok formálódnak ki.
Tanulmányok
A tanulmány azt a kérdést járja körül, hogy milyen következményekkel járt egy művészeti ág, az irodalom, intézményesítése annak művelői számára egy államszocialista rendszerben. A Román Írószövetséget szovjet mintára hozták létre, feladatai közé tartozott az esztétikai és tartalmi iránymutatás érvényre juttatása. Ugyanakkor kiterjedt intézményhálózata (újságok, alkotóházak stb.) és helye a diktatúra rendszerében egy idő után lehetővé tette érdekérvényesítő szerep vállalását is. Mint azt a szerző szociometriai eszközökkel is igazolja az Írószövetség a személyi és intézményi összefonódások hálójában sajátos, köztes helyzetbe került a hatalom és tagjai között, miközben a tagság és a vezető testületekbe történő bejutás révén az írók privilegizált helyzetét is megteremtette.
A tanulmány célja 1968 és az anarchizmus kapcsolatának, az anarchista mozgalomban 1968 hatására végbemenő folyamatoknak a vizsgálata. Az az időszak amit 1968-nak nevezünk a '60-as évek közepétől a '70-es évek első feléig terjed, utóhatásai pedig a mai napig meghatározóak. Anarchista szemszögből értékelve 1968 egy világméretű forradalmi fellendülés tetőpontja volt, és ennek megfelelően magában az anarchista mozgalomban is forradalmi jelentőségű változások indultak el.
1968-ban nem győzött a forradalom, és a kortársak közül sokan vereségként élték meg az események lezárulását. Németországban, Franciaországban, Olaszországban, az Egyesült Államokban többtucatnyi aktivista veszítette életét a harcok során, és sok százan kerültek börtönbe. Megváltozott a világ, és nehéz tárgyilagosan megítélni, hogy volt-e értelme az áldozatoknak, a küzdelemnek. „A flaszter alatt ott a strand!" – ez a jelszó '68-ban azt jelentette, hogy elég felbontani az „útborítást", és már meg is találjuk a valódi életet. Az utat újraaszfaltozták, de az aszfalt alatt továbbra is ott van az eltemetett strand. A tiltakozó mozgalmakat felszámolták vagy integrálták a rendszerbe. Az elégedetlenséget reformokkal, pótszerekkel leszerelték. Azonban az 1968-as forradalmi robbanáshoz vezető problémák csak látszólag szűntek meg, és az akkor megfogalmazott kérdésekre ma sincs válasz.
Az anarchista mozgalom – akárcsak az egész világ – megváltozott. Társadalmi bázisa kiszélesedett, állandósult. Széles anarchista infrastruktúra épült ki, a szervezett és az egyéni anarchizmus jelen van a bolygónak szinte minden országában. Az anarchista mozgalom rendkívül tarka, és a különböző rendszerkritikus mozgalmakban is számtalan anarchista hatás mutatható ki. Az anarchizmus 1968-ban bebizonyította, hogy képes alkalmazkodni a változó körülményekhez, és képes autentikus válaszokat megfogalmazni a sorsdöntő kérdésekre.
A tanulmány a 20. századi Latin-Amerikában végbe ment forradalmak összehasonlító bemutatására tesz kísérletet. Kiemelkedik közülük öt, Mexikó (1910-1917), Bolívia (1952-1964), Kuba (1958/59-napjainkig), Chile (1970-1973) és Nicaragua (1979-1990). Ezeket a „baloldali" jelzővel szokás illetni, ez a meghatározás azonban összetettebb képet takar. A Szovjetunióban (és Kelet-Európában) a politikai elit rendszeresen hivatkozott Lenin és Marx műveire. Lenin az Állam és forradalom című munkájában Marx nyomán részletesen megmagyarázza, hogy a szocializmus a kommunizmus első (vagy alsóbb) fázisa, mert a szocializmusban még nem szűnik meg teljesen a polgári jog (vagyis nem érvényes minden tekintetben az egyenlő jog). A 20. századi Latin-Amerikában azonban ez az értelmezés szinte teljesen hiányzott; a baloldali ideológia más aspektusait helyezték előtérbe (szegénység és gazdasági különbségek felszámolása, társadalmi igazságosság).
Az öt tárgyalt modell közül csak a kubai tudott hosszú távon fennmaradni. Elmondható, hogy az egyes rendszerek az országok belső problémáinak megoldását tűzték ki célul. Bukásukat csak hibáikkal magyarázni bukásukat nem lenne meggyőző. Nem mellékes tényező a külső (főleg amerikai) beavatkozási szándék, hogy ezzel szemben a rendszerek fenntartása sokszor szinte lehetetlenné vált. Mexikó kivételével ezek a forradalmak a hidegháború éveiben zajlottak, ezért az amerikai ideológiai nyomás vitathatatlan. A Szovjetunió tevékeny támogatását csak Kuba nyerte el. Az amerikai nyomás gazdasági és esetenként katonai intervenció formáját öltötte.
A forradalmak bukása nem jelentette egyúttal a baloldali ideológia bukását is Latin-Amerikában. A baloldali ideológia pozitív megítélése, politikai-gazdasági lehetőségként való kezelése manapság is napirenden van . A szociális problémák továbbélése, a szegénység és az Amerika-ellenesség erőteljes jelenléte Latin-Amerikában napjainkban is megtalálható. A baloldali ideológiák hátterében általában inkább ezek a tényezők húzódnak meg és nem a „dogmatikus" marxi-lenini tézisek. Éppen ezért lehetnek továbbra is népszerűek a baloldali pártok, melyek zászlajukra tűzik a jelzett problémák felszámolását.
A reformkori vármegyei tisztújítások és országgyűlési követválasztások eljárásjogi, technikai jellegű rekonstruálására – és a forrásadottságoktól függően, kontextuálisan társadalomtörténeti, statisztikai, politológiai jellegű következtetések levonására – több megye esetében (Zala, Vas, Győr, Veszprém, Somogy, valamint érintőlegesen Békés, és újabban Pest) történtek már példamutató és irányadó kísérletek. Jelen tanulmány, főként a Molnár András és Tilcsik György által megkezdett ösvényen és szempontrendszer alapján haladva tesz kísérletet a pest megyei választások tipizáló, de egyúttal választás-specifikus bemutatására. Az elemzés során elsősorban a választások technikai lefolyásának, eljárásjogi, személyi-családi tartalmú, azaz inkább formális jellemzőinek a megragadására törekszik, ami értelemszerűen bizonyos megszorításokat tett szükségessé és lehetővé az áttekintett forrásanyag tekintetében. A választások informális kontextusát (pl. a korteskedés jellemzői és kiterjedtsége, a kampányok lefolyása, közgyűlési és jelöltállítási viták, interperszonális relációk és függőségek, stb.) nem vizsgálja. Ennek megfelelően vázolja a választás szabályrendszerét, lefolyását és a hát tisztújításon (1818. március 31., 1820. május 8–9., 1829. szeptember 30., 1832. október 23., 1836. november 3., 1841. május 5. és 1845. május 6.) megválasztott tisztviselőket is bemutatja.
Krónika
Írások egy könyvről
(IZSÁK Lajos: Pártok és politikusok Magyarországon 1944–1994. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010. 466 p.)
(IZSÁK Lajos: Pártok és politikusok Magyarországon 1944–1994. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010. 466 p.)
Szemle
E számunk szerzői:
Bartha Eszter történész-szociológus, PhD, tanársegéd, ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék
Csoma Lajos történész
Dombovári Ádám PhD-hallgató, ELTE BTK
Feitl István főigazgató-helyettes, Politikatörténeti Intézet
Földes György MTA doktora, főigazgató, Politikatörténeti Intézet
Macrea-Toma, Ioana történész, PhD
Mucsi Ferenc történész, MTA doktora
Kees van der Pilj Professor of International Relations, University of Sussex
Mark Pittaway † senior lecturer, Open University
Stomfai Márk mesteri hallgató, Szegedi Egyetem
Szajda Szilárd doktorandusz, Miskolci Egyetem
Varsányi Erika történész, kandidátus