Tanulmányok
A tanulmány egy 1947 és 1949 lezajlott budapesti, angyalföldi magánlaksértési ügy mikroszintű vizsgálatára tesz kísérletet. Egy Tüzér utcai családi ház lakása körüli vita egy önhatalmú beköltöztetés nyomán tett panasz ügyében a kerületi elöljáróság és a polgármester által lefolytatott vizsgálat formájában őrződött meg. A konfliktus hátterében az a változás állt, miszerint a magánlakás határai a hatósági lakáskiutalási rendszerben, ahol a lakás a köz ellenőrzése alá került, bizonyos módon átjárhatóvá váltak. Másrészt a köz megjelenése a lakásbérleti viszonyban a közhatalom gyakorlásának és a közérdek fogalmának politikai értelmezéseit vonta be a vitába. Ennek folytán az ügyben olyan hétköznapi csatornák mutatkoztak meg, amelyeken keresztül a közérdek, valamint a társadalmi közösség és a társadalmi ellenség fogalma intézményesülhetett.
A lakáskonfliktushoz a szerző az intézmények, illetve hivatalok működése és azok állampolgári használata felől közelít. Egyrészt azt vizsgálja, ahogyan a hétköznapi emberek az állam, illetve a politikai rendszer működéséről alkotott elképzeléseik szerint az államot megpróbálják érdekeik érvényesítése céljából működtetni annak hivatalain keresztül. Az eset sajátossága, hogy az egyik fél érdekei érvényesítéséhez a Kommunista Párt által kézben tartott, politikai legitimációval rendelkező intézményes eszközöket – mint a ház- és tömbmegbízotti intézmény – vesz igénybe, ami a korabeli politikai rendszerről alkotott hétköznapi képzetek konfrontálódását váltja ki. A kevés írott nyomot hátrahagyó ház- és tömbmegbízotti intézmény – ebben az esetben ennek XIII. kerületi szervezete – fellépése az ügyben egy jogilag tisztázatlan hatáskörű, ugyanakkor politikai viták tárgyát képező intézmény működését világítja meg, amely éppen egy olyan politikailag kisajátítható fogalomra épült, mint a lakossági érdekvédelem nevében a „közérdek" képviselete.
A másik oldalon az eset azon vonatkozását elemzi a szerző, miként válaszoltak a jogszerűséget mellőző, a politikai legitimációra építő érdekérvényesítési módokra a jogi felhatalmazással rendelkező közhivatalok, engedtek-e az állampolgárok felől érkező politikai nyomásnak. Az ügyben a fővárosi közigazgatás két szintje is érdekelt volt; ez egyrészt a kerületi – méghozzá az 1945 elejétől kezdve kommunista párti elöljáró alá rendelt XIII. kerület –, másrészt a fővárosi szint működésének elemzését teszi lehetővé. A hivatalos vizsgálat során született dokumentumokban – a különböző jelentések diszkurzív eszközeiben – az mutatkozik meg, ahogyan a jogszerűséget, illetve ezzel szemben a pártállami mechanizmusokat követő logikák és helyzetértelmezések ütköztek egymással. A tét az volt, hol jelölődnek ki a határai egy politikummal átitatott hétköznapi érdekérvényesítési, illetve konfliktuskezelési módnak.
A tanulmány a gazdasági rendőrség 1945 és 1947 közötti tevékenységéről ad áttekintést. A második világháborút követő ellátási gondok, áruhiány és infláció közepette a kormányzat adminisztratív eszközökkel tett kísérletet a helyzet konszolidálására. A kereskedelem szigorú szabályozása és az ármaximálás mellett a rendőrségen belül létrehozott külön osztály szolgált a szabályokat megszegők felderítésére és bíróság elé állítására. A kommunista befolyás alatt működő szervezet az ún. árdrágítók, a csempészek, a valutázók vagy a luxusnak minősített fogyasztás (pl. finom pékáruk) elleni fellépése mellett politikai szerepet is vállalt; a Kisgazdapárt ellehetetlenítésében és az egyháziak elleni perekben is szerepet kaptak a gazdasági bűncselekmények vádjai. A tanulmány a fennmaradt iratanyag és sajtóban megjelent, gyakran igencsak kiszínezett tudósítások alapján átfogóan mutatja be a gazdasági rendőrség tevékenységét, annak is leglátványosabb részét, a „bűnösök" leleplezését.
A szerző tanulmányában a kelet-, kelet-közép- és délkelet-európai német kisebbségeknek a második világháború végén és az azt követő években bekövetkezett elűzetésének, kitelepítésének körülményeit, hátterét és nemzetközi előzményeit mutatja be, illetve annak okait elemzi. A tanulmány a 20. század első felében Európa történelmén végigvonult nemzetállami homogenizációs koncepciók és intézkedések kontextusába helyezve vizsgálja a 14 millió németet közvetlenül érintő kényszermigrációs folyamatot. Az írás felvillantja azon, a 19. század végétől a nemzetfogalom etnicizálódásával egyre inkább érvényesülő tendenciákat, amelyek arra irányultak, hogy a nemzet és az állam fogalmát egymással mindinkább fedésbe hozzák. E törekvések jegyében a magukat egységes nemzetállamként definiáló országok előszeretettel nyúltak a különböző homogenizációs intézkedések széles spektrumához. Ezek katalógusa a tudatos és célzott nyelvi-kulturális asszimilációs politikától, a lakosságcserén, a telepítéseken, az elűzetéseken és a deportálásokon át, egészen a genocídiumig, a nemzeti, etnikai vagy vallási kisebbségek fizikai megsemmisítéséig tartott. A tanulmány foglalkozik a német kisebbségeket érintő kényszermigrációs folyamatok történelmi előzményeivel is: áttekinti a Balkán-háborúkat, a görög–török konfliktust kísérő etnikai tisztogatásokat, ismerteti az azt lezáró lausanne-i konvenció megszületésének körülményeit, tartalmát, következményeit. Röviden bemutatja a kisebbségi kérdés kezelésének a két világháború között alkalmazott elméletét és gyakorlatát, foglalkozik a Szovjetunióban végrehajtott népességmozgásokkal, kitér a nemzeti és etnikai kisebbségek problematikáját fajbiológiai alapon megközelítő nemzetiszocialista népességpolitika különböző variánsaira. Végül részletesen ismerteti a kelet-, kelet-közép- és délkelet-európai németség 1944/45 utáni elűzetésére és kitelepítésére irányuló különböző nemzetállami és nagyhatalmi terveket, a kényszermigráció megvalósításának különböző szakaszait, illetve annak országonként eltérő sajátosságait.
1943-ra világossá vált a magyar vezetés részére, hogy a németek a háborút elveszítették. A Kállay Miklós által vezetett magyar kormányzat mindent megpróbált, hogy a németek felé a függést lazítsák és az angolszász hatalmak irányába rendezzék kapcsolataikat. Ez nem jelentett nyílt szembefordulást a korábbi politikával, csupán azt a látszatot akarták elkerülni, hogy Magyarország teljesen a német külpolitika irányvonalát követi. A magyar–szlovák kapcsolatokat korábban jellemző torzsalkodások 1943-ban is folytatódtak. Az egymás elleni sajtótámadások is napirenden voltak, és ezekben a vitákban a németek döntőbíróságát is kikérték. 1943 második felére Kállay belátta, hogy a kétoldalú kapcsolatokban javulásra lenne szükség. Kállay többször is hangoztatta, hogy támogatja Szlovákia önálló államiságát, a magyar politikának nem áll szándékában azt veszélyeztetni. Mivel 1943-ban a két ország között meglehetősen feszült volt a viszony, Kállay a határkérdést és a kisebbségi kérdést háttérbe szorítva szeretett volna kapcsolatot teremteni a szlovák kormánnyal. Abból indult ki, hogy hosszú távon mindkét államnak érdeke a tengellyel való szakítás és a tárgyalások felvétele a szövetségesekkel. Kállay többször is próbálkozott hivatalos és nem hivatalos közvetítőkön keresztül, így például Ronkay Ferenc nemegyszer tárgyalt Jozef Tisóval.
1944-ben a magyar és a szlovák katonatisztek részéről is volt kapcsolatfelvételi kísérlet, de az együttműködést már nem lehetett realizálni. Érdekes adalék, hogy a szlovákok nem voltak ellene egy regionális együttműködésnek, de azt nem Magyarországgal, hanem Romániával képzelték el. Tuka Béla szlovák külügyminiszter még 1943. március végén felajánlotta Ion Antonescunak, hogy erősítsék meg a két állam közötti együttműködést.
A szlovák–magyar együttműködés 1943-ban, majd 1944-ben elmaradt, a két kis országot pedig a német diplomácia ügyesen felhasználta egymás ellen. Mindkettőt azzal fenyegette, hogy egy kiugrási kísérlet nyomán a német hadsereg teljesen megszállná őket, és elveszíthetik területük egy részét, ezenfelül a még korábban meglévő minimális politikai és külpolitikai mozgásterük sem maradhat meg. A magyar közeledési tervek kudarcra voltak ítélve. A szlovák politikai vezetés nem volt érdekelt az együttműködésben, ők a német vezetésben bíztak, akik azt ígérték, hogy a háború után területeket szerezhetnek vissza a magyaroktól. Tiso és politikustársai nem ismerték fel, hogy ez a háború már elveszett és a kiugrási alternatívákat kellett volna keresni a magyarokkal együtt, akár a háborúból való közös kilépés lehetőségét is mérlegelve.
A tanulmány a mostanáig kevéssé kutatott magyar zsidó politikai eszmetörténet megismeréséhez kíván hozzájárulni. Konkrétabban az 1939 és 1944 között, azaz közvetlenül a magyar holokauszt előtti, egyre súlyosabb zsidóellenes diszkriminációt hozó időszak során hat alkalommal kiadott, explicite magyar zsidó Ararát évkönyvsorozatban megjelenő szövegek alapján azt vizsgálja, hogy a hozzájárulók kifejezetten heterogén csoportjának különböző tagjai milyen politikai-ideológiai álláspontokat fogalmaztak meg, hogyan értékelték a kortárs helyzetet, és milyen jövővel kapcsolatos terveket fejtettek ki. Az évkönyvsorozat általános jellemzőinek és főszerkesztője, Komlós Aladár elképzeléseinek vázolása után a tanulmány félliberális, konzervatív, korporativista, vallási megújulást sürgető és zsidó nacionalista alapállású hozzájárulások bemutatására és elemzésére kerít sort. Ezen állásfoglalások számbavétele által a tanulmány a soá előtti magyar zsidó szellemi életbeli politikai pluralizmust kívánja tudatosítani, és végezetül azt veti fel, hogy az Ararátban kifejtett mindegyik politikai pozíció szemlélhető a magyar össznemzeti nyilvánosságban komoly befolyással rendelkező politikai platform zsidó változataként is.
Krónika
Szemle
E számunk szerzői:
Agárdi Péter irodalomtörténész, kandidátus, egyetemi tanár, PTE
Gonda Gábor PhD-hallgató, PTE-BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola
Janek István PhD, tudományos segédmunkatárs, MTA TTI
Krahulcsán Zsolt levéltáros, ÁBTL
Laczó Ferenc tudományos munkatárs, Jénai Egyetem
Molnár János PhD-hallgató, Debreceni Egyetem
Nagy Ágnes történész, levéltáros, Budapest Főváros Levéltára
Petrás Éva történész, PhD
Sipos Péter történész, MTA doktora, tudományos tanácsadó, MTA TTI
Surányi Róbert történész, kandidátus, egyetemi docens
Szakály Sándor történész, MTA doktora, egyetemi tanár, Pannon Egyetem
Szokolay Katalin történész, kandidátus