Marx: Tegnap, ma. Holnap?
Elképzelhető, hogy 20 évvel a rendszerváltás után már sokakat emlékeztetni kell arra, milyen jelentősége volt valamikor Marx ás Engels munkásságának a tudományonban. Miként mérték a világot az ő gondolataikhoz, miként tekintették műveiket a tudás alapjának. Noha az idő előrehaladtával ez a kényszer – Magyarországon legalábbis – sokat enyhült, a politika számára Marx és Engels lényegében a rendszer bukásáig megkerülhetetlen maradt, amint ez Gerald Hubmann következőkben közölt írásából is kiderül. Paradox módon pontosan ez a politikai szerep és jelentőség (amely nem volt teljesen idegen az eredeti marxi intencióktól sem) tette és teszi nehézzé munkásságuk kritikai megítélését a létrehozóik szándéka szerint az ő tanaikra alapozott rendszer véget értével. A politikai célok bukásának tükrében nehéz amellett érvelni, hogy a művek tartalma – részben önmagukban, részben történeti kontextusban – túl egy politikai mozgalomban játszott szerepükön, más szempontból is értékes és értékelésre méltó. Mindazonáltal három írásból álló összeállításunk ez utóbbihoz szeretne hozzájárulni.
Szalai Miklós tanulmánya a marxizmus történelemfelfogását, pontosabban a történelmi materializmus kortárs történészek által képviselt különböző felfogásait mutatja be. Kiindulópontja Marx történelemfelfogása, melyet a termelőerők szakadatlan fejlődése határoz meg, ebbe ágyazódik az osztályharc, ami ennek a fejlődésnek a kifejeződése is. A főként angolszász szakirodalmat áttekintve arra a következtetésre jut, hogy ez a két tényező nem játszik olyan egyetemes magyarázó szerepet a történelemben, mint amit a marxizmus neki tulajdonít. Ebben a formában lényegében csak a kapitalizmus esetében látszik elfogadhatónak, nem pedig az egész történelem magyarázójaként. Gerald Hubmann írása az általa is szerkesztett Marx–Engels Összkiadás viszontagságos történetébe enged betekintést a húszas évekre visszanyúló kezdetektől napjainkig. Amellett érvel, hogy a politika befolyásától megszabadulva, a modern filológia teljes apparátusát mozgósítva, Marx életműve új képet rajzolhat fel szerzőjéről. A félbemaradt A tőke számára az életműben az utókor által részben politikai okokból kijelölt központi hely félrevezető, ehelyett inkább a német filozófiai tradícióból táplálkozó, polihisztori igénnyel fellépő gondolkodó alakja rajzolódik ki a hagyaték filológiai feldolgozásával. Végül Konok Péter egy nemrég megjelent tanulmánykötet ismertetése révén ismét abba az angolszász világba enged betekintést, melyben Marx eszméi ma is inspirálóak, a filozófiatörténettől a politikaelméleten és a közgazdaságtanon át a gender studiesig.
A tanulmány a marxizmus történelemfelfogását, pontosabban a történelmi materializmus kortárs történészek által képviselt különböző változatait mutatja be. Kiindulópontja Marx történelemfelfogása, amelyet a termelőerők szakadatlan fejlődése határoz meg, ebbe ágyazódik az osztályharc, amely ennek a fejlődésnek a kifejeződése is. A főként angolszász szakirodalmat áttekintve arra a következtetésre jut, hogy ez a két tényező nem játszik olyan egyetemes magyarázó szerepet a történelemben, mint amit a marxizmus tulajdonít neki. Jelentősége a Marx által képviselt a formában lényegében csak a kapitalizmus kialakulása és története esetében látszik elfogadhatónak, nem pedig az egész emberi történelem magyarázójaként.
A tanulmány a rendszerváltás után változó alapokon folytatódó Marx-Engels Összkiadás (MEGA) tapasztalatait összegezve mutatja be, hogy a két szerző munkáinak szigorú filológiai feldolgozása milyen változásokat hozhat megítélésükben. A tanulmány első része áttekinti az összkiadás történetét, különös tekintettel a kommunista pártok politikai érdekeinek és a tudományos szövegkiadás követelményeinek ütközéseire. Főként a Tőke soha el nem készült harmadik kötetének példáját használva mutatja meg, miként jött létre egy alapvetően politikai célokat szolgáló kanonizált szövegkorpusz. Ezt követően rámutat, hogy a filológiai megközelítés tanulságai tükrében nem csak az olyan állításokat kell felülvizsgálni, mint a Tőke központi helye Marx életművében, hanem a szerzőről kialakított képet is felválthatja egy árnyaltabb, polihisztori igényét és a német filozófiában fellelhető gyökereit hangsúlyozó.
Új világ, új iskola, új ember?
A második világháború vége nehezen túlbecsülhető változásokat hozott Magyarország és egyúttal az egész kontinens életében. A sokszor valóban forradalmi társadalmi változások mellett nem pusztán az itt fekvő országok szuverenitásának korlátozása, hanem ezzel együtt egy új, igencsak ideologikus rendszer fokozatosmegvalósítása került sorra. Ez a rendszer többek között a forradalommal – az elvonttal és a nagyon is kézzelfoghatóval egyszerre – azonosította magát és mindazt, ami a háborút követően végbement.
A forradalom – és tágabban értelmezve a fennálló rendszerrel való szembeszegülés – a 19. század óta nehezen választható el az ifjúság képétől és részvételétől. A változások híveit nemegyszer generációs elkülönülés is jellemezte, és a romantika szellemében sokszormaguk is hősies (és nemegyszer teátrális) gesztusokkal vetették magukat harcba a valódi forradalmi és szabadságküzdelmek során. Márciusi ifjak, Italia Giovinezza, ifjú csehek és szászok, ifjútörökök sorjáztak a történelemben, megerősítve a fiatalok és a hatalmas változások közti eltéphetetlen kapocs érzését, miközben maga a változás is könnyen a megifjodás metaforájában talált kifejezésre.
Az ifjúságot megmozdítani és egyúttal egy kultusz középpontjába állítani – ami különösen feltűnő volt az ideologikus diktatúrákban – csak az egyik oldala volt az éremnek. Az ifjúság befolyásolása, megnyerése az új rendszernek egyúttal nagyon prózai okokból is fontos volt. Az indoktrinált fiatalok egyszerre lehettek megbízható hívek és a fényes jövő megtestesítői, kultikus figurái, akik léte önmagában biztosíték annak bekövetkeztére. Különösen a teleologikus alapokon épülő kommunista pártok dominálta rendszereknek, így Magyarországnak volt szüksége arra, hogy a biztosan bekövetkező jövőnek megfelelő ifjúságot már a jelenben megteremtse.
Összeállításunk ebbe a korba vezet és – a teljesség igénye nélkül – annak néhány aspektusát mutatja be. S. Kosztricz Anna írása az új elit megteremtésének egyik műhelyébe, az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskolába kalauzol. Az intézmény célja a szovjet egyetemekre kiküldött magyar diákok ideológiai és nyelvi felkészítése volt. Ilyen módon természetesen az új elit felnevelésében is szerepet kapott, hiszen a forradalomban élen járó, magasabb rendű társadalmi rendszert építő országban tanulni ezt is jelentette. Természetesen az új népi demokrácia képviselete mellett.
A romantikus képzetek ebben az esetben is sokkal prózaibb valóságot fedtek. Már az intézet megalakítására is azért került sor, mert az ösztöndíjasok nehezen megoldható problémákkal szembesültek nyelvtudásuk és a szovjet viszonyok ismeretének hiányai miatt. Az új iskola erre kínált volna megoldást. Azonban sem tagjainak rekrutációja, sem a magyar oktatás körülményei nem segítették küldetése sikeres teljesítésében. Hiába kínált látszólag idilli körülményeket, tagjainak java olyan végzettséggel érkezett, amely nem készítette fel őket a felsőoktatásra, különösen nem annak szovjet változatára. Ezt a hatást felerősítette az is, hogy a tanulók társadalmi és földrajzi összetételét előre meghatározták. S noha a munkás és parasztszármazásúak, a vidékiek előnyben részesítése elméletileg a társadalmi mobilitást segítette, szocializációjuk és műveltségük hiányosságait az intézet nem pótolhatta. Végül pedig a magyar felsőoktatásban szinte semmilyen hagyománya nem volt a szovjet (vagy akár a keleti) orientációnak, a tapasztalatok mind nyugati kapcsolatokhoz kötődtek. Így aztán azOleg Kosevoj felszámolásakor, 1954-ben kevés sikerről számolhatott be kitűzött céljai kapcsán.
Licskó György visszaemlékezése is egy „szovjet típusú" oktatási intézménybe kalauzol, a Lenin Intézetbe, ráadásul az 1956-os forradalom időszakába. Nézőpontja – visszaemlékezésről lévén szó – személyes, elbeszélése kiválóan érzékelteti miként ivódtak emlékezetébe a kulcsfontosságú mozzanatok, miként alakult nehezen követhető kirakóssá minden más, ami ekkor történt. Az intézet ekkor a filozófiaoktatás céljára szolgált, és így a politikai rendszer megszilárdítására is. A dialektikus és történelmi materializmus – ennek jegyében fogant a tananyag – arra a feltevésre épül, hogy a történelem végcélja a kommunizmus, minden történeti esemény valamilyen módon ezt szolgálja, ehhez járul hozzá.
A Lenin Intézet diákjai – Licskó György visszaemlékezésének tükrében – azonban nem sokban különböztek kortársaiktól. A szerző emlékeiből kirajzolódó útjuk a rendszer fellazulásának hosszú időszakában szinte mindenben megfelel a forradalmi ifjúság ébredéséről élő általános képnek. 1956 tavaszán a változásokat lesték, lelkesen nyitottak kaput a világra egy prágai utazással, és kezdettől fogva ott voltak a szerveződő diákszövetségekben vagy a tüntetők közt.
1956 eseményeiben szerepet kapott az egyetemi ifjúság, szinte betű szerint váltva valóra az ifjúság forradalmi küldetését. Argejó Éva írása is a forradalmi ifjúság pillanataiba enged betekintést. Ugyanakkor az általa feldolgozott eset arra is példa, hogy egy szintén fiatal, kétségtelenül karizmatikus tanáregyéniség, Révész László miként ragadhatja magával tanítványait, mennyivel inkább befolyásolhatja őket, mint a hivatalos ideológia. Révész a forradalmi hetek vezéregyéniségeként az események középpontjában állt, de erőt meríthetett jó néhány egyetemista lelkesedéséből. Az ELTE Jogi Karának eseményei – a védelem megszervezése, kapcsolatépítés a munkásság szervezeteivel, politikai programalkotás – a forradalom árjának erejét mutatják. Az 1956. október 23. után történtek tükrében a forradalmi hév valóban nem volt idegen az ifjúságtól, ez azonban nagyon is a „régi" forradalmi hevület volt.
A tanulmány a második világháborút követő időszak egyik sajátos oktatási intézményének, a szovjetunióbeli egyetemi tanulmányokra kiválasztott fiatalok nyelvi felkészítését szolgáló Oleg Kosevoj Iskolának a történetét dolgozza fel. Az intézet elsődlegesen ahhoz kívánt hozzájárulni, hogy származási alapon megfelelően kiválogatott diákjai szovjet egyetemeken sikerrel tanulhassanak és visszatérve segítsék a szocializmus építését. A szigorú rendben működő bentlakásos iskola teljes körű képzést kívánt nyújtani és elit intézménynek szánták. Mindazonáltal a valóság másként nézett ki, az oktatás színvonala, a tanárok hozzáállása, és a diákok hiányos előképzettsége mind hozzájárultak az iskola kudarcához. Diákjainak a Szovjetunióban rendszerint nem csak hiányos ismereteik és nyelvtudásuk okozott gondot, hanem az is, hogy nem voltak felkészülve a „létező szocializmus" valóságára.
A tanulmány elsődlegesen az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karán 1956 októberében lezajlott eseményeket és a következő időszak megtorlásait tekinti át. Mindezek mellett megkísérli elhelyezni a jogi kar eseményeit a felsőoktatás és a főiskolai és egyetemi hallgatók forradalmi tevékenységének keretei között is. A jogi kari események kulcsfigurája a következő év elején emigrációba kényszerült, kisgazdapárti gyökerekkel is rendelkező Révész László volt, akit személyéhez erősen kötődő diákja segítettek. Az ELTE jogi kara fekvésének és tagjainak aktivitásának köszönhetően fontos szerepet játszott a diákszervezetek alakításában, a munkástanácsokkal és felkelőcsoportokkal való kapcsolattartásban, a tudományos élet megújítására irányuló kísérletekben. A jogi kar egyúttal az egész egyetem forradalmi vezetésében is szerephez jutott és ennek megfelelően nem kerülte el a megtorlás sem. Ennek az oktatók egy része mellett számos diák is áldozatul esett, őket kizárástól a börtönbüntetésig terjedő intézkedésekkel sújtották.
Tanulmányok
A Károlyi-család által a 18. században szórványszerűen telepített svábok szerződéses jobbágyok voltak az 1848-as jobbágyfelszabadításig. Részben vegyes lakosságú falvakban éltek, részben román vagy magyar falvak vették őket körül. Eltérően a nagyszámú, politikai, gazdasági, kulturális és a társadalmi tagozódás terén is sokkal fejlettebb és gazdagabb erdélyi szászoktól, illetve a bánáti sváboktól, a szatmári svábok esetében egy kisszámú, jóval szegényebb, paraszti társadalomról van szó, amely – gazdasági alapok híján – nem tudott saját iskolákat, középiskolákat létesíteni. Így nem alakulhatott ki vezető értelmiségi rétege. Azok akik továbbtanultak, magyar nyelven tehették ezt. Ellentétben a szászokkal és a bánátiakkal, a szatmári svábság mint különálló politikai vagy akár kulturális entitás 1918 előtt nem nyilvánult meg.
A népi német mozgalom az első világháborút követő új politikai környezetben bontakozott ki. A német mozgalom kezdeti szakasza, az 1918–1926 közötti időszak, nem más, mint a szatmári svábok felfedezésének kora. Ekkor jelennek meg a térségben a szászok és a bánáti svábok, valamint a különböző németországi társadalmi szervezetek küldöttei, azzal a céllal, hogy felmérjék a szatmári svábok helyzetét. A mozgalom következő szakaszában (1926–1930), az 1926-ban megalakult Deutsch-schwäbische Volksgemeinschaft Fritz Winterhofen vezetésével kisebb-nagyobb sikereket ért el: megalakultak az első helyi szervezetek, megindult a harc a német nyelvű oktatásért és egyházi szolgálatért – mindez a román állam hathatós támogatásával. Az első németországi csoportok is megérkeztek a térségbe.
1930–1934 között a mozgalom hanyatlóban volt, köszönhetően elsősorban a helyi vezetők következetlen munkájának. A német tannyelv bevezetésért folytatott harc elmérgesítette a viszonyt a német és magyar kisebbségi pártok között. A következő szakaszban (1935–1940) a mozgalom ismét szervezetten tevékenykedett, és a többi romániai német közösséghez hasonlóan, végérvényesen nemzetiszocialista befolyás alá került. A szász, illetve a bánsági német iskolákban, továbbá németországi egyetemeken, főiskolákon végzettek száma radikálisan nőtt, s ezzel megjelent az 1920-as években még teljesen hiányzó német értelmiség. 1940-ben a II. bécsi döntést követően a terület visszakerült Magyarországhoz, ennek következtében a szatmári svábság betagozódott a Magyarországi Németek Szövetségének szervezetébe.
A tanulmány azt tekinti át, hogy 1932-től, Gömbös Gyula kormányának megalakulásától az első zsidótörvény tervéig milyen módon jelent meg a magyar politikában az antiszemitizmus. Noha Gömbös gyakran hangoztatott antiszemita nézeteket, a kormánypolitikában ez a felfogás csak korlátozottan érvényesült. Leginkább az egyetemi szférában, ahol egyre komolyabb akadályok emelkedtek a zsidó származású személyek karrierje előtt. Az egyetemi ifjúság szervezeteinek többsége, főként a Turul Szövetség amúgy is zsidóellenes beállítottságú volt és ezt a rendezvényeiken rendszeresen megjelenő Gömbös ki is használta. Ugyanakkor a zsidóellenesség egyre nagyobb teret kapott a közéletben, rendszeresek voltak a tüntetések, atrocitások. A Gömböst követő Darányi Kálmán kormánya – nem kis részben Imrédy Béla javaslatára – ismét kilátásba helyezte a zsidóság visszaszorítását és ezen a vonalon kezdődött meg az első zsidótörvény előkészítése.
Az angolszász haderő szicíliai partraszállása heves reakciót váltott ki Magyarországon. A közvélemény igen jelentős része sokáig meg volt győződve arról, hogy az olasz ellentámadásnak sikerül majd megállítani és visszafordítani a partraszállókat. A magyar kormány a szicíliai partraszállástól kezdődően folyamatos kapcsolatot tartott a belpolitika vezetőivel, a pártok képviselőivel, de emiatt külön kormányülést, vagy szűkebb tanácskozást nem hívtak össze. A minisztertanács és a legfelsőbb honvédelmi tanács rendszeres üléseit azonban természetesen megtartotta. A miniszterelnök szükségét érezte, hogy tegyen valamit Magyarország szavahihetőségének megőrzése érdekében. Kállay azonban különösebb kockázatot nem vállalt. Mussolini bukását követően az uralkodó Pietro Badoglio személyében egy fasiszta katonai vezetőt nevezett ki az olasz kormány élére. Benito Mussolini bukása a szövetségesekkel megkezdett magyar tárgyalásoknak újabb lendületet adott. Veress Lászlót, a Külügyminisztérium egyik fiatal alacsonyabb rangú tisztviselőjét Isztambulba küldték, hivatalos felhatalmazással. 1943 augusztusára-szeptemberére az Olaszországból érkező hírek szinte percről-percre változtak. Augusztus 17-én a Szicíliában harcoló angol és amerikai csapatok elérték Messinát. A visszavonuló olasz és német egységek a szoros másik partján, építették ki állásaikat. Szeptember 3-án a szövetségesek átkeltek a Messinai szoroson, Giuseppe Castellano tábornok pedig a szicíliai Siracusában aláírta a fegyverszünetet.
Az olasz fegyverletétel óriási visszhangot keltett Magyarországon. Bonyolította a helyzetet, hogy a letartóztatásban lévő Mussolini kiszabadult fogságából és hosszas rábeszélést követően a Garda-tó melletti Salo`ban létrehozott egy „újfajta fasiszta szociális köztársaságot". Kállaynak és kormányának szembe kellett néznie egy igen kényes problémával, a fasiszta ellenkormány megalakulásával és a diplomáciai kapcsolatok felvételével. A problémát e kérdésben az jelentette, hogy a hivatalos magyar álláspont szerint a Badoglio-kormány volt a legális olasz kormány. A kabinet 1943. szeptember 28-ai ülésén a külügyminiszter előterjesztésében foglalkozott a kialakult helyzettel, és – német nyomásra – szeptember 29-én tehát de facto diplomáciai elismerésben részesítette az Olasz Szociális Köztársaságot, de nem szakította meg a kapcsolatokat a királyi Olaszországgal. A budapesti olasz követség tagjai ez ügyben két pártra szakadtak. A budapesti Olasz Kultúrintézet, mint a magyar főváros egyik legjelentősebb olasz diplomáciai képviselete az események középpontjába került. Az intézetben a királypárti olaszok kezdetben elkülönítették szobájukat a többiektől, mindkét fél magának követelte az intézet feletti teljes irányítást. 1944-ben, az első bécsi döntés óta nagy népszerűségnek örvendő Ciano halála óriási megdöbbenést keltett országszerte. Mussolini vejét a „társaságokban is különösen kedvelték, még azok a kritikus szemlélők is, akik nem tartották komoly államférfiúnak és kétségbe vonták diplomáciai képességeit, elismerték, hogy Magyarországnak igen nagy és hasznos barátja volt Az 1944. március 19-én német csapatok szállták meg Magyarországot. A magyar kormány pedig 1944. április 5-én bejelentette a diplomáciai kapcsolatok megszakítását az Olasz Királysággal, a követségi dolgozókat és a budapesti olasz kolónia több képviselőjét először a Mátrába, majd nyugat-magyarországi településekre telepítette. A várakozás, amellyel a magyar vezetés Olaszország felé fordult már csak illúzió volt csupán. Annál is inkább, hiszen az egész két háború közötti korszakban Olaszországnak nem Magyarország, hanem Közép-Európa politikája volt, s ebből következően a Magyarország súlya sokkal csekélyebb volt, mint azt gondolni szokták.
A tanulmány, brit forrásokra támaszkodva azt mutatja be, hogy a brit diplomácia miként látta a magyar-jugoszláv kapcsolatokat a szovjet-jugoszláv konfliktus időszakában (1948–1953). A brit diplomaták többnyire jól látták Magyarország szerepét, információik pontosak és megbízhatóak voltak (kivéve némely hibás következtetést és azt, hogy gyakran megbízhatóbb információk származtak jugoszláv, mint magyar forrásokból). Noha majdnem minden eseményről jelentés született, legtöbbször az egybeeséseket emelték ki. A brit diplomácia 1948 márciusában felismerte a romló magyar-jugoszláv kapcsolatok első jeleit. Ettől kezdve a Foreign Office követte a kétoldalú kapcsolatok romlásának következő eseményeit (például ®ivko Boarov letartóztatását, a jugoszláv diplomatákat ért inzultusokat és a Rajk-pert), a gazdasági kapcsolatok romlását és az ideológiai- és propaganda-háborút. Mivel a brit diplomácia a határincidenseket az idegháború és a magyar hadseregnek a szovjet táboron belüli megerősítése szükségszerű részének tartotta, az Egyesült Államokkal szemben, nem látták értelmét, hogy jegyzékben tiltakozzanak a magyar haderő mérete miatt. Mindazonáltal, az amerikai diplomáciával közösen, készek voltak támogatni a jugoszláv kormányt a jóvátételek befagyasztása miatt Magyarországgal kialakult vitában. A magyar-jugoszláv kétoldalú kapcsolatok fokozatosan javultak Sztálin halála után, a szovjet-jugoszláv kapcsolatok általános enyhülésének következményeként.
Szemle
E SZÁMUNK SZERZŐI:
Argejó Éva szociológus, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
Andreides Gábor történész, PhD, Magyar Távirati Iroda
Baumgartner Bernadette történész, PhD, könyvtáros, OSZK
G. Vass István levéltáros, történész, főtanácsos, MOL
Hubmann, Gerald PhD, tudományos munkatárs, Berlin-Brandenburgischer Akademie der Wissenschaften
Kézsmárki Borbála PhD-hallgató, ELTE BTK
Konok Péter történész, Politikatörténeti Intézet
Ladányi Andor történész, kandidátus
Licskó György kandidátus, ny. egyetemi docens, BME
S. Kosztricz Anna levéltáros, MOL
Szalai Miklós kandidátus, MTA TTI
Vukmann Péter történész, PhD