Autonómiák
A tanulmány a magyarországi bevett felekezetek autonómiájának történetét tekinti át a polgári korban. Az egyházak önkormányzatának teljessé válása a polgári kori Magyarországon a civil társadalom önszerveződésének legátfogóbb formája volt. Valamennyi törvényesen bevett (latin, görög és örmény szertartású katolikus, református, evangélikus, unitárius, ortodox vagy görög keleti és 1895-től az izraelita) és törvény által elismert (a baptista és iszlám) felekezet rendelkezett valamilyen autonómiával, amely az állam és az adott egyház, felekezet viszonyának, továbbá a felekezetek egymással való kapcsolatainak szabályozott formája. Az egyházi autonómia-tagság nem szabad választás, döntés következtében alakult ki, hanem az adott felekezetbe beleszülető valamennyi állampolgár „automatikusan" annak része lett. Ez egyértelműen érvényes volt 1895-ig, a vallásszabadságról elfogadott XLIII. tc. életbe lépésig. Ezt követően törvényesen is lehetővé vált a nagykorú állampolgárok esetében a vallásváltoztatás, sőt a felekezeten kívüliség is.
Az egyházak vagy felekezetek önkormányzata csak részben vindikálta magának a jogot, hogy hatáskörét kiterjessze a hittani, dogmatikai kérdésekre is. Az sem mondható általánosnak, hogy az autonómia jogosítványai közé tatozott volna a liturgikus rendbe történő beleszólás. Az autonómia az egyházak, felekezetek „külső ügyeire", azaz az állammal, közigazgatással, más felekezetekkel és egyházakkal való érintkezésre, az egyház vagyoni és alapítványi ügyeire, az iskolai, közoktatási kérdésekre, az egyházszervezet szabályozására és az egyházi bíráskodásra terjedt ki elsősorban. Ennek alapján a tanulmány - keletkezésük időrendjében és összehasonlító elemzéssel - részletesen bemutatja az országos jellegű egyházi és felekezeti autonómiákat. Ennek során megismerhetjük az erdélyi unitáriusok igazgatási rendszerét (1851), az erdélyi püspökmegyei Római Katolikus Státus szervezetét (1868, 1873), a magyarországi és erdélyi görögkeleti (ortodox) román egyház szervezési szabályzatát (1869), az 1868. évi izraelita kongresszus által alkotott hitfelekezeti szabályzatot (1869), az ortodox izraeliták önkormányzatát (1871), a görögkeleti (ortodox) szerb nemzeti - egyházi kongresszus szervezetét (1875, 1911), a magyarországi ev. ref. (református) egyház alkotmányát (1882), a magyarországi ágost. Hitv. Ev keresztyén (evangélikus) egyház alkotmányát (1893), a baptista felekezet törvényes elismerését (1905), a magyarországi status quo ante izraelita hitközségek Országos Szövetségének alapszabályzatát (1928), valamint a magyarországi katolikus egyházközségek igazgatási és adóztatási szabályzatát (1939).
A szerző munkája jól dokumentálja, hogy az állam és hatóságai a törvények által biztosított jogalapon kívül nem avatkozhattak önhatalmúlag, saját iniciatívájukra az egyházak önkormányzatába. Erre csak az egyházak jogállása és saját alkotmánya adott jogalapot és azok konkrét igényei szerint volt lehetőség a beavatkozás megvalósulására. Végső soron az egyházak önkormányzatai az egész társadalom szilárd hitelvi és valláserkölcsi alapokon nyugvó, valamint az állami egyházjog és az egyházi törvények érvényesítésével folyamatosan működő, legátfogóbb civil szerveződései voltak.
A magyarországi autonóm szervezetek sorában különleges helyet foglal el a Magyar Tudományos Akadémia. Több mint 180 éves múltja, nemzeti szerepe és rangos eredményei emelik rendkívülivé jelentőségét, és az a tény, hogy a szervezeti autonómián túl, vagy éppen annak segítségével, a kutatás szabadsága, a tudomány autonóm fejlődése és ennek hozadéka is jelentős részben ide sorolhatók.
A tanulmány keletkezésétől kezdve kíséri végig a Akadémia autonómiájának történetét egészen annak 1949-es felszámolásáig. Az 1827. évi XI. törvény, „A honni nyelv kimívelésére felállítandó Tudós Társaságról, vagy is Magyar Akadémiáról" szóló törvénycikk megjelenése után a Magyar Tudós Társaság Alaprajza (alapszabálya) és a Rendszabások (ügyrend) hosszasan készült, azokat az uralkodó csak 1831-ben hagyta jóvá. Miközben rögzítésre került a király legfőbb felvigyázása és a nádor pártfogó szerepe, szintén lefektették, hogy az önálló működés feltétele a kötelező cenzúra és a tagok tartózkodása a vallás, a kormányzás vagy a politika kérdéseinek megvitatásától. Ugyanakkor lehetővé tette a tagok titkos választását és a munka önálló vitelét.
A szabályzat módosítása ezt követően – királyi jóváhagyás hiányában – nem valósulhatott meg, azonban a Társaság határozatokban vezette be az írásbeli tagajánlást, a tudományterületi besorolást, majd a tiszteleti, a rendes és a levelező tagok kötelességeit.
A neoabszolutizmus idején császári biztos felügyelete alá került az Akadémia és csak a kiegyezés hozott alapvető fordulatot az autonóm működésben. 1869 tavaszára készült el az új alapszabály, amely megszüntette az autonómiát korlátozó hatalom kényszerét. Így például a politikai kérdések tárgyalásának tiltását, a kötelező cenzúrát, az elnöki és alelnöki funkciók esetében a király kinevezési jogát.
A tanulmány részletesen mutatja be az MTA 1869-ben kiadott alapszabályát, amelynek elkészítésében báró Eötvös József, Arany János és Csengery Antal kiemelkedő szerepet játszottak és 76 évig érvényben voltak. Ennek során elemzi a belső működést, az osztályok szerepét, az állam támogatásának alakulását, különösen a trianoni trauma utáni nehéz gazdasági-politikai helyzetben.
A szerző jelen tanulmányában a kamarai autonómiák magyarországi keletkezés-történetét és polgári kori fejlődését dolgozza fel. Ennek során a munkában kitér a gazdasági és szakmai önkormányzatok jelentőségére az európai társadalom-fejlődés szempontjából. Érzékelteti, hogy a 19. században modernnek számító érdekképviseletek elsősorban a kormányzati centralizáció eszközeként és az ellenőrzés érdekében jelentek meg hazánkban, ugyanakkor eme szellemiséget idejekorán levetkőzve az első kereskedelmi és iparkamarák az iparszabadság, a klasszikus liberális gazdaságpolitika és ezzel a modernkori magyar fejlődés előmozdítóivá, mindeközben pedig tagságuk érdekeinek képviselőivé avanzsáltak. A szerző ábrázolja a 19. században az ügyvédi és közjegyzői kar számára létrehozott szakmai törvényes érdekképviseleteket, majd ezt követően a trianoni Magyarországon mutatja be fejlődésüket. Ennek során kitér a kamarák számának változására, az érdekképviseleti rendszerbe újonnan bekapcsolt szakmák (mérnök, orvos, majd sajtó, színház és film) és gazdaság-ágak (mezőgazdaság) megszervezésére és a kamarai autonómiák kezdeményezéseire. Mindebből kiviláglik, hogy a berendezkedő kommunista diktatúra által könyörtelenül felszámolt autonóm érdekképviseleti rendszer – a gyakran visszás körülmények közepette is – minden erejével igyekezett a társadalmi élet minél több fórumán megjelenni, az egyes szervezetek tagságának érdekeit megfelelő súllyal képviselni. Ennek gyakran a kormányzat centralizációs törekvései, illetve egyes körök jobb érdekartikulációs képességei, valamint a személyes ismeretségek, továbbá az anyagi eszközök megléte vagy hiánya szabhattak gátat. A szerző nem hallgatja el a későbbi kamarai rendszerben megtalálható visszásságokat és a szakmai érdekképviseletekben a zsidóság diszkriminációjának megjelenését sem. Ennek ellenére elmondható, hogy a klasszikus liberális gondolkodásból fakadó, önkormányzatiságon és autonómián alapuló kamarai szervezetek – amíg lehetőségük volt rá – megfelelően és nemcsak az adott szakmai kör, hanem az egész társadalom javára töltötték be feladataikat.
A tanulmány a magyarországi egyetemi autonómia 1848 és 1945 közötti történetét tekinti át. Egy évszázad önkormányzati jellemzőit vizsgálva, történeti megközelítésben mutatja be a magyarországi egyetemi autonómia jegyeit és változásait, s mindezt elsősorban az oktatást szabályozó törvények, jogszabályok bemutatásával teszi.
A szerző az autonómia legfontosabb elemeiként az intézmény erkölcsi-szellemi függetlenségét, a döntési mozgásteret, az oktatási és kutatási szabadságot, a hallgatók szabad tantárgy- és tanárválasztását, a hatékony önkormányzati testületek létezését, illetve a gazdasági jogköröket jelöli meg, s a történeti vizsgálatot ezen autonómia-jegyek szem előtt tartásával végzi el. A dolgozatból kitűnik, hogy jól működő autonómia csupán a hatáskörök pontos elosztása esetén valósulhat meg, mégpedig a viszony két legfontosabb tényezője, az egyetemi önkormányzat és a fölöttes hatóság – állam, egyház, város – között. Optimális esetben az önkormányzati szerv megfelelő döntési jogosultságokkal felruházva jelentős mozgástérrel bír. Az újkorban az egyetemek ennek a mozgástérnek a kialakítására, bővítésére törekedtek, melynek érdekében mindenekelőtt a túlzott állami beavatkozástól, az állam által kinevezett tisztségviselőktől, a közvetlen külső befolyástól igyekeztek megszabadulni. A törekvés nem egyszer hatásköri vitákhoz, az egyetem és a végrehajtó hatalom közti konfliktusokhoz is vezetett, melyre a tanulmány példákkal, bőséges esetleírásokkal szolgál.
A szervezeti jellemzők mellett az oktatás és kutatás kérdésköre, közismertebb nevén a tanszabadság tényezője is kiemelésre kerül. Az oktatói autonómia alatt a kutatási és tanítási szabadságot, az erkölcsi és szellemi függetlenséget értjük, a hallgatók autonómiája pedig a szabad tantárgy- és tanárválasztás lehetőségével valósul meg. A polgári korszakban a minisztérium felfogásából adódóan – mely szerint a kormányzat inkább az adminisztratív, az egyetem pedig a tanulmányi és tudományos kutatást érintő kérdésekben jusson döntő jogokhoz – az egyetemek a tanulmányi ügyeket illetően rendelkeztek szélesebb autonómiával.
A tanulmány az érdekképviseleti rendszer átalakítására irányuló két világháború közötti európai és magyarországi kísérleteket tekinti át. Bemutatja a gazdasági és szakmai kamarák szerepével kapcsolatos közvélekedés 1918 utáni fokozatos megváltozását, a liberális gazdaságfilozófiával és államberendezkedéssel szembeni, 1929 után felerősödő kritikát, valamint a társadalomszervezés új alternatíváinak megvalósítási kísérleteit. A szerző röviden áttekinti a korporatista olasz, a vezérelvű német gazdaság- és társadalomirányító rendszereket, a Quadragesimo anno-enciklika hivatásrendi elképzeléseit illetve az osztrák Ständestaat legfontosabb jellemzőit. Ezt követően az olvasó megismerkedhet az érdekképviseleti szisztémák átalakítására irányuló magyar kezdeményezésekkel: az ipartestületi rendszer átfogóvá tételével, a kereskedelmi és iparkamarák óvatos reformjával, új szakmai érdekérvényesítő szervezetek létrehozásával, Gömbös Gyula vázlatos állapotban maradt érdekképviseleti reformterveivel, valamint Imrédy Béla és Teleki Pál elgondolásaival. A tanulmány arra keresi a választ, vajon az érdekképviseleti struktúra átalakítására vonatkozó magyar elképzelések mennyire követték a korszak külföldi mintáit, s a különböző tervezetek mennyiben tekinthetők korporatív illetve hivatásrendi jellegűeknek.
Tanulmányok
A tanulmány Kazinczy Ferenc és Berzeviczy Gergely 1809-ben és 1817-ben lezajlott vitáját állítja a középpontba. A 18. század végi, 19. század eleji reformtörekvések két emblematikus figurájának barátsága majd útjaik szétválása és ezzel egyidőben lezajló vitájuk egyúttal a társadalmi viszonyokhoz, azok megváltoztatásának irányához és módjához, a közjogi hagyományhoz való viszony lehetséges formáit is bemutatja. Egyúttal illusztrálja a jozefinista majd rendi reformmozgalomból széttartó utakat is. A rendi társadalmi viszonyok fenntarthatatlanságában egyet értő Berzeviczy és Kazinczy számára a változások módja és ezen belül a magyarországi nemesség szerepe jelentette az alapvető különbséget. Kazinczy elutasította Berzeviczy végletesnek gondolt rendszerbírálatát, tagadta, hogy a polgári átalakulás csak az abszolutizmus révén vihető végbe. A rendi viszonyok közt meglévő jogokat és lehetőségeket hangsúlyozva a rendi reformerek kezdeményezéseire hivatkozva bírálta Berzeviczy elképzeléseit. Eltértek nézeteik egyúttal az óhajtott végcél tekintetében is. Míg Berzeviczy a szabad kereskedelem jegyében végbe menő gazdasági átalakulást helyezte előtérbe, Kazinczy mindenekelőtt a nyelv és a kultúra megőrzésére helyezett hangsúlyt, kozmopolitizmus és nacionalizmus összecsapásává téve a vitát. Éles szembenállásuk, mely a korszak korlátozott nyilvánosságának viszonyai közt furcsa, levelekben és közvetítők révén zajló vitához vezetett, amit barátságuk, személyes viszonyuk is megsínylett.
A tanulmány két, a 20. század elején alapított, különböző karakterű és tartalmú folyóirat, a Nyugat és a Szocializmus egymáshoz és a földrajzi Nyugathoz, mint társadalom-történeti fogalomhoz való viszonyát elemzi. A Nyugat modernista irodalmi törekvések jegyében indult, míg a Szocializmus a szociáldemokrata párt elméleti folyóirataként jelent meg. Szerzőik, szerkesztőik, noha számos kérdésben messze álltak egymástól, közösen alkották a 20. század első felének reformnemzedékét. Mindazonáltal foglakozásuk és értékrendjük különbségei számos vitához vezettek. A Szocializmus, támogatva az irodalmi modernizmust, radikálisabb társadalmi programot várt volna a Nyugattól, ennek jegyében a kultúrát is annak szociális tartalmán keresztül értelmezte. A két világháború közt pedig határozottabb antifasizmust és a konzervatív társadalmi csoportok felé tett kevesebb gesztust várt volna el. A tanulmány ezekre a vitákra koncentrálva vezeti végig az olvasót a két folyóirat és körének sajátos viszonyán.
A tanulmány az első kísérlet arra, hogy Szekfű Gyula, a 20. század első felének egyik kiemelkedő történésze munkásságát vallásos meggyőződése, katolicizmusa felől értelmezze. Az utókor többnyire ideológusként kezeli Szekfűt, de megítélése ebben minőségében korántsem egyértelmű. A szerző szerint katolicizmusa megkerülhetetlen munkássága történeti értelmezése során.
Szemle
E SZÁMUNK SZERZŐI:
Agárdi Péter irodalomtörténész, kandidátus, egyetemi tanár, PTE
Gergely Jenő MTA doktora, egyetemi tanár, ELTE
Hatos Pál PhD, kancellár, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem
Kardos József MTA doktora, professzor emeritus, ELTE
Kiss András történész, levéltáros, Magyar Országos Levéltár
Lénár Andor PhD-hallgató, ELTE BTK
Miskolczy Ambrus MTA doktora, egyetemi tanár, ELTE BTK
Pók Attila kandidátus, igazgatóhelyettes, MTA TTI
Rácz Kálmán PhD, történész
Rigó Balázs MA hallgató, ELTE BTK
Strausz Péter PhD, tudományos munkatárs, Corvinus Egyetem
Zachar Péter Krisztián PhD, tudományos munkatárs, Corvinus Egyetem