Rendszerváltás: Felbomlás és útkeresés
1989-ben keletnémet állampolgárok tömegei kívántak Magyarországon keresztül a Német Szövetségi Köztársaságba menekülni. A turistaként az országba érkező keletnémetek az NSzK budapesti nagykövetségén, később táborokban, illetve szerte az országban várták, hogy nyugat felé elhagyhassák az országot. Kelet-Berlin, Bonn és Budapest diplomáciai szolgálatai különböző – egymásnak ellentmondó – megoldásokat dolgoztak ki a válsággá növekedett menekült-kérdés megoldására. A három fél nézeteinek közös nevezője egyedül a menekülthullám lefékezésének gondolata volt. A három ország külpolitikai vezetése azonban augusztus végéig nem találta a közös hangot a megoldás körül kibontakozó vita során. Miközben a magyar fél – kevés sikerrel – megpróbálta magától elhárítani a probléma megoldásának felelősségét, mindvégig igyekezett elkerülni, hogy az ország a régió menekülttáborává váljon. A válság végső rendezését a keletnémeteknek az országhatáron történő ellenőrzött átengedése rendezése, melyről Budapest Bonnal közösen augusztus végén állapodott meg, a kelet-berlini vezetés elkeseredett tiltakozása ellenében.
A tanulmány a „vasfügöny", a két világrend határán húzódó választóvonal gyakorlati és szimbolikus jelentőségű lebontását követi nyomon a magyar állambiztonsági szervek iratai alapján. Ennek során nem csak a magyar-osztrák határon történteket veszi számba, hanem a magyar-román és a magyar-csehszlovák határt is, melyek eseményei szoros összefüggésben álltak a vasfüggöny lebontásával is. Magyarországot a menekültügyi szabályozás enyhítésére elsősorban a Romániából menekülők ezrei, a határon lezajlott, menekülőket érintő incidensek ösztönözték, ám ez óhatatlanul befolyásolta az NDK-ból érkezők helyzetét is, míg a határ megnyitását követően a csehszlovák-magyar határ ellenőrzése vált a menekültprobléma fő kérdésévé. A magyar állambiztonság eközben nehezen követte a politika felgyorsult folyamatait és még nem sokkal a határnyitást megelőzően is a menekültek visszatartásában gondolkodott. Összességében a közel 50000 keletnémet, és a Romániából érkező további sok ezer menekült Nyugatra juttatása az európai rendszerváltások fontos része volt. Az állambiztonsági apparátusok és maga a rendszer nem volt felkészülve sem a nyilvántartás nélküli szabad utazás lehetőségére, sem arra, hogy szocialista országokból tömegesen meneküljenek egy másik szocialista országba, ez hirtelen teljesen elavulttá tette a határőrizeti rendszereket és az apparátus tudását is. Az állambiztonság ugyan a megszokott rutin szerint folytatta működését, jelentéseik, véleményük azonban egyre kevésbé befolyásolta a politikai döntéseket, és a menekülés révén a rendszer kötöttségeit elutasító társadalom ellenőrzésére is mind kevésbé voltak képesek. Mindez együtt egy olyan európai rendszerátalakulást eredményezett, amely, ellentétben minden korábbi esettel, lényegében vértelen volt.
A tanulmány alapvetően eddig nem publikált levéltári források alapján próbál meg képet adni a Magyar Szocialista Munkáspárt tagjainak az állampárthoz fűződő, egyre kevésbé egyértelmű viszonyáról az 1980-as évek második felének, a kibontakozó társadalmi-gazdasági átalakulás feszültségeitől terhes időszakában. Elsődleges forrásként a párttagsági könyvek cseréjéhez kapcsolódóan készült jelentésekre támaszkodik. Az MSZMP Központi Bizottságának 1987. június 23-i határozata alapján elrendelt tagkönyvcseréhez kapcsolódóan ugyanis az alapszervezetekben szinte valamennyi párttaggal elbeszélgetésre került sor. Ennek során, a lassan kibontakozó, szocialistának nevezett pluralizmus jegyében, a párt politikájáról, határozatainak helyi végrehajtásáról, az aktuális feladatok megoldásáról, az irányító pártszervek, az alapszevezetek és a párttagok tevékenységéről kérték ki véleményüket, továbbá saját körülményeikről is be kellett számolniuk végül javaslatokkal kellett élniük a pártmunka javítására. Az 1987 októberétől 1988 februárjának végéig lezajlott beszélgetések során nemegyszer nyílt, kritikus hangvételre került sor. Egyes véleményekben a szocialista társadalom életképtelenségének, a minden szinten történő felelősségre vonás szükségességének, a nyugati országok játékszerévé való süllyedésnek, a nemzeti érdekek sárba tiprásának hangoztatásán és Kádár János felmentésének követelésén át sok minden említésre került.
A párttagok egyre szélesebb körében keletkezett tehát disszonancia a korábban és részben ekkor is vallott elvek valamint eszmék és saját tapasztalataik továbbá a gyakorlati politika között. Mindezt a politikai küzdőtéren megjelenő, az MSZMP álláspontjától eltérő nézetek csak tovább erősítették. A pártidentitás válságát eklatánsan érzékeltette a taglétszám jelentős csökkenése is, mely 1987-ben vette kezdetét, és amely a tagságnak leginkább a munkásság és szövetkezeti parasztság valamit a nyugdíjasok köréből kikerülő részét érintette, aminek köszönhetően még jobban kiteljesedett az a már korábban megindult folyamat, melynek következtében az MSZMP elveszítette munkáspárt jellegét, ami az e társadalmi rétegből származó tagokat még inkább kilépésre sarkallta, miután így már végképp nem tudtak a párttal azonosulni. A párthoz fűződő kapcsolatot jól kifejezik a kilépők indokai is, amelyek jellemző típusai szintén bemutatásra kerülnek. Ezekben többnyire a tagkönyvcsere során elhangzott véleményekhez hasonló tendenciák figyelhetők meg, de új elemként jelentős hangsúlyt kapnak a nyugdíjasok sérelmei is. Összegezve a párttagság jelentős része nem talált magyarázatot az ország nehéz helyzetének kialakulására, és miután ezért nem magukat tartották felelősnek, a válságból fakadó terhek vállalását sem tartották erkölcsi kötelességüknek. Ezzel összefüggésben terjedt körükben a közömbösség a politikai, közéleti tevékenységtől való elfordulás, amit egyértelműen bizonyít, hogy döntő részük a rendszerváltást követően sem az MSZMP utódpártja, az MSZP sem más párt tagjaként nem vett részt többé szervezetten a politikai életben.
A rendszerváltás hajnalán minden párt elengedhetetlennek tartotta az akkori tulajdonviszonyok átalakítását, és a magántulajdonban okozott sérelmek rendezését a társadalom jövője szempontjából. A pártok túlnyomó többsége az akkori tulajdonviszonyokból indult ki a korábbi tulajdonosokat kártalanításával, kivéve a Független Kisgazdapártot, amely egy markáns programot dolgozott ki a korábbi igazságtalanság orvoslására. A kisgazdapárt a föld reprivatizációja mellett szállt síkra, agrárkoncepciója a nagyüzemesítés előtti tulajdonviszonyok visszaállításán alapult. Véleményük szerint az egykori tulajdonosnak joga van az általa vagy elődje által bevitt földet visszaigényelni, tehát a közös használatú földet az 1947-es tulajdonosok, illetve azok örököseinek tulajdonába kell visszaadni. Kormányra kerülésük után a Független Kisgazdapárt megpróbálta programját megvalósítani, de a rendszerváltó kormány életben tartása miatt arra kényszerültek, hogy a kezdeti reprivatizációs programról lemondva a kárpótlási jeggyel történő privatizációs tervezetet támogassák. A kárpótlás ügyében a kisgazdapárt sem volt teljesen egységes: míg az Oláh Sándor – Nagy Ferenc-féle szárny igyekezett működőképes kompromisszumot találni, addig a Zsiros Géza – Torgyán József vezette szárny radikális álláspontot képviselt. A megszülető kárpótlási törvény már szinte semmiben sem hasonlított a kisgazdapárt eredeti elképzeléséhez. A párton belüli meghasonlás elsősorban a kárpótlás ügyére vezethető vissza. 1991. november 15-én kettészakadt az FKgP parlamenti frakciója: a frakció nagyobbik fele (a 33-ak) továbbra is a koalíciót támogatta, míg a kisebbik része (a 12-ek), Torgyán József pártelnök vezetésével különvált.
Történetírás Kelet-Közép-Európában
Tanulmányok
A Horthy-kultusz kezdeteit vizsgáló tanulmányunk a magyar történettudomány által eddig részletesen még nem vizsgált vezérkultusz megjelenését vizsgálja. Egy rövid elméleti áttekintés után felvázoljuk, hogy Horthy Miklóst miként mutatták be háborús hősként az első világháború alatt. Ezt követően, a szegedi ellenkormányba való belépésétől kezdve a politikai és a hatalmi viszonyok alakulásába ágyazva igyekszünk bemutatni azt a folyamatot, hogy miképpen vált a radikális jobboldal tevékenységének köszönhetően a tengerész Horthyból „nemzetmentő" fővezér. Egy olyan imaginárius, több rétegből álló vezérképet teremtett meg ennek során a fővezér környezete, ami szerint egyedül az ő vezetésével van esélye a magyar társadalomnak bármit is elérnie a jövőben. A propaganda beállítása szerint az ő vállain nyugodott az ország, a nemzet sorsa. A vezérkép egyes elemei külön-külön, illetve együttesen is a Horthy személyéhez kötött vágyakra kínáltak szimbolikus értelemben garanciát. A tanulmány – egy fejezetet leszámítva – kronologikus megközelítésű. Elemzésünk forrásait a nyilvánosság számára elérhető kultuszépítési technikák alkották. Közülük elsősorban a sajtó emelhető ki, de ebben a folyamatban plakátok, szórólapok, fényképek is meghatározó szerepet játszottak, egy 14 perces filmhíradón és az 1919 karácsonyára megjelent Horthy-naptáron kívül. A felhasznált levéltári források a kultuszépítés hátterét, nem nyilvános mechanizmusait világítják meg.
A hivatásrendiség eszméjének fő képviselői a II. világháború előtti Magyarországon olyan nagy hatású katolikus szervezetek voltak, mint a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete (KALOT), az Egyházközségi Munkás Szakosztályok (EMSZO), és a belőlük kinőtt Hivatásszervezet. A háború utáni rövid koalíciós időszakban alakult kisebb pártok között egyedül a Keresztény Front volt az, amely kezdeti agrárius-keresztényszocialista elképzelések után a hivatásrendi állam és társadalom megvalósítását tűzte a zászlajára. Hatása viszont nem mérhető össze a fent említett szervezetekkel: 1947-es indulása után az ötvenes években csupán illegalitásban szervezkedhetett, s bár vezetői, Soltész Jenő és Szigeti Imre domonkos szerzetes, a remélt rendszerváltásra készülve minden részletre kiterjedő pártprogramot írtak, azt felesleges tekintélyuralmi és anakronisztikus ballasztokkal terhelték meg (pl. választott királyság, kötelező hivatásrendi tagság, oktatásügy átszervezése a középkori trivium és quadrivium alapján). Emiatt a szervezkedésen belül 1953-tól komoly „pártellenzék" alakult ki. Ugyanekkor, vagy talán már korábban, az ÁVH több ügynökön keresztül is beépült a KF-be, de csak 1956 nyarán látta elérkezettnek az időt arra, hogy lecsapjon. A letartóztatott vezetők és tagok a forradalom napjaiban szabadultak, s azonnal hozzáláttak a nyilvános működés és parlamenti párttá alakulás előkészületeihez. Mint várható volt, programjukkal együtt (és az idő rövidsége miatt is) tökéletesen visszhangtalanok maradtak. A forradalom leverése után a csendben meghúzódni képtelen Soltészra, Szigetire de óvatosabb társaikra is ismét a börtön várt. A két vezető az 1963-as amnesztia után sem hagyott fel a tervezgetéssel, ami miatt újabb 11 évet kellett rács mögött tölteniük. A tanulmány a KF történetének és programjának ismertetése mellett arra keresi a választ, miként ítélte meg az állambiztonság az önmagában jelentéktelen szervezkedés „veszélyességét", és ez a megítélés milyen szempontok szerint enyhült, vagy súlyosbodott.
A tanulmány, oral history forrásokra alapozva arra tesz kísérletet, hogy bemutassa a magyar emigránsok eltérő viszonyát Kádár-korszakhoz és annak Magyarországához. A tanulmányban feldolgozott esetek közös elemét a magyarországi látogatások alatt szerzett élmények jelentik. Az emigránsok Magyarország-képe, a változások megítélése nagymértékben függött távozásuk körülményeitől, szociális háterüktől és külföldi tevékenységük jellegétől. Általában azonban a magyarországi utazás fokozatosan megszabadult a „vasfüggöny" átlépését kísérő félelemtől. Ennek helyét a düh vette át, a lakosságnak a rendszerrel való megbékélése, valamint a nyugati rokonok iránti materiális elvárások miatt. Az emigránsok közül csak kevesen tértek vissza Magyarországra a rendszerváltást követően., legtöbbjük számára az ország immár a szabadidő eltöltésének kényelmes és ismerős helyszínévé alakult át.
Források
Fehér Lajos a Kádár-rendszer egyik meghatározó politikusaként elsősorban, mint az agrárium ügyeinek legfőbb politikai patrónusa szerepel a történeti irodalomban. Szerepét elsősorban az 1968-as új gazdasági mechanizmus elindítása kapcsán szokták kiemelni, gyakran összekapcsolva Fock Jenő és Nyers Rezső nevével. Életútja részletes elemzésére, bemutatására, néhány kísérletet leszámítva, még nem került sor. 1956-ban Nagy Imre korábbi hívei közül talán a legmarkánsabban fordult szembe a miniszterelnökkel, egyértelműen Kádár János mellett kötelezte el magát. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának, majd a Politikai Bizottságnak 1974-ig tagja, 1962-től miniszterelnök-helyettes is. 1974-ben a magyar reformfolyamat leállításakor nyugdíjazták, nem vállalt sem politikai, sem szakmai pozíciót. 1981-ben hunyt el.
Dancs József emlékiratával kapcsolatban a legfontosabb kérdésem az volt, hogy mely pontokon módosította az eddig meglévő Fehér Lajos-képet, más megvilágításba helyezte-e az életút egyes tényeit, vagy éppen megerősítette-e az eddigi ismereteinket. Mielőtt ezekre az igen fontos kérdésekre választ adnék, szeretném magát a forrást, illetve annak szerzőjét röviden bemutatni. A 19 oldalnyi, írógéppel papírra vetett szöveget Keserű János bocsátotta rendelkezésemre. Keserű 1956 után az MSZMP KB Mezőgazdasági Osztályán dolgozott, 1960-tól 1967-ig pedig a földművelésügyi miniszter termelési ügyekért felelős helyettese volt. Ebből adódóan fontos szerepet játszott a korszak agrárpolitikájában és közelről ismerte az emlékezés főszereplőjét, Fehér Lajost. A szöveget személyesen Dancstól kapta, valamikor a rendszerváltás tájékán.
Dancs József rendkívül csapkodó, eléggé szerkesztetlen és az időben előre és vissza ugráló visszaemlékezése részben megerősíti, részben kiegészíti az eddigi Fehér Lajos-képet. Először is igen fontos az a történet, amit Dancs Dessewffy Gyula megmentéséről közöl, hiszen Fehér itt, mint az egykori újságíró kolléga megmentője jelenik meg, aki a politikai nézetek különbözőségén felülemelkedve a biztos börtönből mentette meg egykori főnökét, amikor készülő letartóztatásáról értesítette. Nagyon érdekes az a rész, amikor felidézi 1955-ös nagybereki látogatását. Ekkor egy, a Nagy Imre-féle reformkorszak bukását elemző, de tetterős és elszánt Fehér Lajos képe bontakozik ki. A visszaemlékezésben számos ponton felbukkannak az egykori kisgazda és parasztpárti értelmiségiek, a népi mozgalom különböző rendű és rangú képviselői. Ez teljesen mértékben megerősíti azt a véleményt, hogy Fehér többek között az ezekkel az értelmiségiekkel ápolt szoros és intenzív kapcsolatrendszere miatt vált Kádár János számára fontos és értékes politikai szövetségessé 1956-1957 fordulóján. Sajnos Dancs József nem érintett vagy nem akart érinteni egy nagyon fontos kérdést, nevezetesen Fehér Lajos és Nagy Imre viszonyát. Ez azért is lényeges, mert amellett, hogy sokan elismerik Fehérnek az 1960-as évek agrárgazdasági változásaiban játszott pozitív szerepét, van olyan vélemény is, amely egyértelműen rámutat, hogy ennek ára a Nagy Imrével való teljes szakítás volt.
Szemle
Fórum
E SZÁMUNK SZERZŐI:
Cseszka Éva PhD, főiskolai adjunktus, PPKE
Gyarmati György kandidátus, főigazgató, ÁBTL
Kunt Gergely PhD-hallgató, ELTE BTK
Lénárt András történész, PhD, ELTE BTK
Mezey András történész, SZTE Könyvtár
Mitrovits Miklós PhD, történész, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Papp István PhD, levéltáros, ÁBTL
Réfi Attila PhD, tudományos munkatárs, MTA-ELTE Pártok, pártrendszerek, parlamentarizmus kutatócsoport
Schlett András PhD, egyetemi docens, PPKE
Takács Róbert PhD-hallgató, tudományos segédmunkatárs, Politikatörténeti Intézet
Dr. Tóth Imre PhD, igazgató, Soproni Múzeum
Turbucz Dávid PhD-hallgató, ELTE BTK