Budapest '50
1950-ben 7 várost és 16 nagyközséget csatoltak a fővároshoz. Ez több évtizedes előzményekre tekintett vissza, ugyanakkor része volt annak a folyamatnak, melynek során Budapestet teljes mértékben betagolták az utasításos tervgazdaság rendszerébe. Nagy-Budapest létrehozása máig erősen vitatott kérdése a várostörténetnek. Egyes álláspontok szerint a városfejlődésből eredő konzekvenciák levonását jelentette. Más megítélés szerint viszont a Rákosi-rendszer politikai indítékai játszottak döntő szerepet, ezért olyan területeket is Budapesthez csatoltak, amelyek társadalmi összetétel, infrastruktúra, közlekedés, területrendezés tekintetében nem voltak igazán alkalmasak arra, hogy a város életébe szervesen betagolódjanak, és ezek „felzárkóztatása" a későbbiekben aránytalanul nagy erőforrásokat kívánt meg. 1956-ban lényegében ebből az álláspontból kiindulva tett kísérletet a városvezetés arra, hogy egy országos közigazgatási területbeosztási reformkísérlet keretében elérje a becsatolt 16 község túlnyomó részének leválasztását a fővárosról.
A tanulmány első része azt vizsgálja, hogy a Nagy-Budapest területének meghatározására, valamint az egyesített főváros belső közigazgatási beosztására vonatkozó döntés milyen korábbi tervezetekre és milyen megfontolásokra támaszkodott. A döntést előkészítők rendelkezésére két korábbi, hivatalos formában, részletesen kidolgozott koncepció állt. A Szendy Károly polgármester által 1942-ben formába öntött terv a Magyary Zoltán vezette Magyar Közigazgatástudományi Intézet 1938-ban végrehajtott részletes városkörnyék-vizsgálatára támaszkodott. Ezt az elképzelést elsősorban igazgatás-szervezési logika határozta meg. A másik forrás Nagy-Budapest általános rendezési tervének 1945-1948 között készült javaslata, mely főképpen az „új építészet", a szocialisztikus értékekkel telített építészeti és városrendezési funkcionalizmus szellemében készült. Ezek a teljesen eltérő szemléletű munkálatok Nagy-Budapest területét illetően közel azonos eredményre jutottak. A becsatolandó települések körére vonatkozó végső döntés Preisich Gábornak, a városrendezési tervezés akkor irányítójának javaslata alapján született meg. Az egyesítést megalapozó érvek elsősorban a kiterjedt nagyvárosi településegyüttesben betöltött funkciót, a városmaggal való szoros, mindennapi kapcsolat mértékét, az agglomerálódással összefüggő társadalmi, demográfiai átalakulást, és – kiemelt hangsúllyal – az egységes területrendezés, várostervezés szempontjait vették figyelembe, az akkor rendelkezésre álló szakmai ismeretekkel és távlatos városrendezési elképzelésekkel – a lényeget illetően – összhangban voltak.
Az 1948-ra kidolgozott általános rendezési terv olyan városszerkezetet vetített előre, amely a régi Budapest már nagyvárosiasan kiépült területét, mint az új város egységes „főközpontját", vizuálisan és területhasználat szempontjából is egyértelműen lezárja, a külső részektől nagy zöldgyűrűvel elválasztja, a külső kerületeket pedig a laza, zöldbe ágyazott településből egyértelműen kiváló alközpontok köré tömöríti. Ezt a tervet a politikai vezetés elvetette. Az 1950-től újrainduló tervezés a „belváros" és „külváros" közötti különbség megszüntetését már úgy képzelte el, hogy a nagyvárosias, reprezentatív, az főváros „szocialista jellegét" kifejező kiépítés elsődleges célterületeivé a gyáripart koncentráló peremvárosok központjaiba kivezető sugárirányú, főútvonalakat és az ipari peremvárosok központjait nyilvánította. A 16 község számára az '50-es évek elejének városrendezési elképzelései már nem kínáltak semmiféle perspektívát, és az ekkor kialakult szemléleti keretben ezek már inkább csak terhet jelentettek a főváros számára. A leválasztásukra irányuló megújuló kísérletek úgy értelmezhetők, mint a fővárosi vezetés reakciói arra a helyzetre, melyet a településfejlesztésre és kommunális szolgáltatásokra fordított erőforrásokat – az ipar javára – minimalizáló politika idézett elő. A peremközségektől való megszabadulás révén próbálták csökkenteni a főváros ellátási felelősségét, miközben az ismét „városkörnyékké" átminősítendő övezet változatlanul a város munkaerő- és élelmiszer-ellátó bázisa maradt volna. A lecsatolás sikere az érintett községek periféria-helyzetének megszilárdításával lett volna egyértelmű.
Nagy-Budapest létrehozása – noha közigazgatási érvek is szóltak mellette – alapvetően politikai kérdés maradt. Az 1944-es tervekhez hasonlóan az 1949-esek is egy párt, az utóbbi esetben az MDP , minél jobb választási eredményének biztosítását tűzték ki célul. Mivel azonban a közigazgatás területi átszervezése egybe esett a hagyományos önkormányzati-közigazgatási rendszer átalakításával, a tanácsrendszer bevezetésével is, Nagy-Budapestnek kettős kihívással kellett szembe néznie. Az eredeti tervek még kétszintű, decentralizált közigazgatás bevezetéséről szóltak, a tanácsrendszer azonban a helyi önkormányzati szerveket integrálta az államhatalom hierarchikus szervezetébe és alárendelte őket a központi kormányzatnak. A frissen megszületett tanácsok tagjainak első megválasztását 1950 októberében látványos kampány kísérte a társadalom mozgósítására. A 97% körüli részvételi arány azonban váratlanul félelmet keltett a párt vezetésében és egyre erősebb centralizációs intézkedéskehez és politikai tisztogatások igényéhez vezetett, nem függetlenül attól a bürokratikus konfliktustól, amely a központi és a helyi szint között a kompetenciák elosztásáról szól. Paradox módon a tanácsválasztás „elementáris sikere" nem a helyi igazgatás erősödését, ellenkezőleg, megregulázását hozta magával. Személyi kiszolgáltatottság, fenyegetettség, félelem uralta a tanácsokat, de az egész társadalmat is, csak a magángazdaság teljes felszámolása teremtett újabb lehetőségeket a helyi hatalmi szférának. A központi államigazgatás 1953 közepéig a már megszerzett pozícióira építve tartani, sőt erősíteni tudta befolyását. Ezen belül a fővárosi példa azt mutatja, hogy a tanácsi apparátus itt sem tudta ellensúlyozni a politikai centrum olykor terrorisztikus akaratát, súlya mégis lehetővé tette, hogy bővíteni próbálja a mozgásterét. Az adott keretek között azonban kritika alig-alig létezett: ennek sem a szervezeti, sem a lélektani csatornái nem alakulhattak ki. Az elfojtott indulatok társadalmi lelkiállapotából két lehetőség adódott. Az 1953. júniusi fordulatot követően meginduló és 1954-ben az új tanácstörvény elfogadásához vezető folyamatban a mérsékeltebb változat jutott érvényre, a reform. 1956-ban erre már nem volt lehetőség.
A budapesti lakáspolitika a háborút követő gyors újjáépítést követően források és prioritások híján megfeneklett. A korszak legégetőbb gondja nagymérvű lakáshiány volt, melynek kezelésére megfelelő eszközök és elképzelések nem álltak rendelkezésre. Az évtized első éveit a szocialista modellre való gyors áttérés és a források hiánya miatt a negatív lakáspolitikai eszközök, azaz a kereslet mesterséges csökkentése, kínálatnak érdemi új építés nélküli növelése, azaz az államosítás, lakáselosztás, társbérleti rendszer kialakítása, kitelepítés, lakásszétválasztás jellemezte. Sztálin halálát követő átalakulások érintették a magyar, benne a budapesti lakáspolitikát is; így az évtized második felében megindultak az új állami építkezések is, de az évtized elején kialakult keretek alapjaiban változatlanok maradtak. A magánlakások építésének hivatalos megítélését a korszakban kettősség jellemezte: a szocialista társadalomban elhalásra ítélte az ideológia, de a pragmatikum megtartására, évtized végére már támogatására vitte a vezetőséget.
Tanulmányok
Az első kísérlet a nyugdíj kérdésének intézményes rendezésére Mária Terézia nevéhez fűződik a Habsburg-birodalomban, így Magyarországon is. A nyugdíj alapításának gondolata, az elaggott tisztviselőkről állandó illetményekkel való gondoskodás Franciaországból származott. IV. Henrik adományozott először ilyen jellegű járandóságokat, sőt a tisztviselők özvegyeiről is gondoskodott. A nyugdíj létrehozására a Habsburg birodalomban azért került sor, mert a tisztviselők elhalmozták az uralkodót kegyelmi díjak iránti kérvényekkel és a kincstárnak nagyon sokba kerültek ezek a rendszer nélküli kegydíjak. Tehát egy szabályozott nyugdíj megteremtése uralkodói érdek is volt. Mária Terézia 1771-ben kiadott pátensével megteremtette a nyugdíjhoz való jogot. Európában Franciaország és Ausztria mellett még Poroszországban volt olyan nyugdíjszabályzat, amelyben egy ugyancsak felvilágosult uralkodó, Nagy Frigyes kísérletet tett az özvegyek ellátásának a biztosítására 1775-ben, de Poroszországban általános szabályozást csak 1825-ben vezettek be. II. József halála után megsűrűsödtek a nyugdíjrendeletek. Ezek nem alapjaiban változtattá k meg a szabályozást, hanem pontosították a korábbiakat és az élet által diktált korrekciókat építették be, a gyakorlatban felmerült vitás kérdésekben intézkedtek.
Az 1866. december 9-ei uralkodói rendelet még nyugdíjszabályzat volt és nem törvény, hiszen még nem parlamentáris viszonyok között született. Mégis a kiegyezés után mind az osztrák, mind a magyar fél fenntartotta, és ez a szabályzat volt évtizedekig a nyugdíjazások alapja. Az 1885: XI. törvénycikket „az állami tisztviselők, altisztek és szolgák nyugdíjazásáról" 1885. május 13-án szentesítette Ferenc József. Ez a nyugdíjtörvény érintette az addigi szabályozások közül a legszélesebb rétegeket és megteremtették vele a nyugdíjviszonosságot is, ami nagyon kitágította a nyugdíjtörvény határait, megnövelte a hatálya alá tartozó személyek számát.
Az igényjogosultság egyik legalapvetőbb feltétele az állandó alkalmazás volt. Az ellátás alapját két dolog képezte: a beszámítható szolgálati idő és az utolsó beszámítható javadalmazás összege. Az osztrák állami szolgálatban töltött éveket is beszámították, mert az osztrák birodalomféllel egyezség alapján nyugdíjviszonosság állt fenn. Az állandó ellátások az Osztrák-Magyar Monarchia területén belül nem voltak helyhez kötve, vagyis ha a magyar állampolgár az osztrák birodalomfél területén élt, akkor is megkaphatta magyar nyugdíját. A Monarchia határain kívül élők esetében vagy a külföldön levő gyerekek nevelési járulékainak az igénybevételéhez az illetékes miniszter külön engedélye kellett. Az állami tisztviselők, altisztek és szolgák özvegyei és árvái nemcsak özvegyi nyugdíjra és nevelési járulékra, hanem temetési járulékra is jogosultak voltak. Szabályozták, hogy a nőalkalmazott saját alkalmaztatása után őt megillető nyugdíjára vagy végkielégítésére akkor is igényt tarthat, ha a férje még életben van, vagy a férje után külön ellátást élvez. A nőalkalmazott a nyugdíját akkor is megtarthatja, ha a férje után később részesül csak ellátásban, vagy ha újra férjhez megy. A törvényhatósági és községi alkalmazottak nyugdíját a törvényhatósági nyugdíjalapok biztosították. A helyi nyugdíjszabályok eltérhettek és eltértek az államitól, hiszen minden törvényhatóság és község maga szabályozta a nyugdíj kérdéseit nyugdíj szabályrendeletekben.
Az 1912. évi LXV. tc. az állami alkalmazottakra vonatkozó 1885-ös törvényt váltotta föl, az időközben eltelt közel 30 év tapasztalatai alapján és a XX. század elejére kialakult nemzetközi gyakorlat ismeretében.
A katolikus egyház – válaszként a modernitás kihívásaira – igyekezett érdekeinek védelmében a sajtó eszközeit is felhasználni. Az 1918-ban megalapított Központi Sajtóvállalat (KSV) a katolicizmust képviselte – elsősorban a „destruktívnak" tekintett politikai erőkkel, de adott esetben az állammal, illetve a többi felekezettel szemben is. Ez nehéz feladatot jelentett, hiszen a hitéleti-vallási és a politikai katolicizmus szempontjai sokszor ellentétbe kerültek egymással, amit tovább bonyolított a politikai bizonytalanság. A tanulmány a KSV működésének első éveit mutatja be, megvizsgálva, hogy a Tanácsköztársaság, az ellenforradalom, a királypuccsok, majd a kezdődő konszolidációs időszak változásai hogyan befolyásolták a vállalat helyzetét és lapjainak irányvonalát.
Az alapítók eredetileg pártoktól független lapok kiadását tervezték, amelyek az erőtlen Katolikus Néppárt helyett léptek volna fel. 1919 őszén, az ellenforradalom győzelmével viszont egységes keresztény párt jött létre, ezért a KSV lapjai a párt, az „általános kereszténység" és a keresztény–nemzeti ideológia szolgálatába álltak. A katolikus elit egy része ugyan ellenezte a KSV irányvonalát a felekezeti identitás elhanyagolása és a politikai radikalizmus miatt, de a változások feltétetelei csak 1921-re érlelődtek meg. Miután a keresztény párt irányítását a középrétegek reprezentánsaitól a Habsburg-restaurációra törekedő legitimista arisztokrácia vette át, a vállalat lapjai 1921 októberében liberális katolikus orientációt vettek fel, szakítva az általános kereszténységgel és a „kurzus" radikalizmusával.
Az októberi királypuccs következtében meghiúsult a legitimisták bevonása a hatalomba, a KSV ezért ellenzéki irányvonalra tért át. Az 1922-es választási kampányban a vállalat lapjai a felekezeti identitást kísérelték meg mozgósító erőként felhasználni, összekapcsolva a katolicizmus és királypártiság fogalmát, a kormányt pedig a felekezeti béke megbontásával vádolták. 1922-ben a vállalat végleg a Zichy János által vezetett legitimista arisztokraták befolyása alá került, akik rövidesen beilleszkedtek a bethleni konszolidáció rendjébe. Ezzel egy szűk politikai csoport szócsövévé váltak a KSV orgánumai, amelyeket a katolikus intranzigensek egyre kevésbé tartották a felekezeti érdekek megfelelő képviselőjének.
A magyarországi nyilas mozgalom történetének tárgyilagos feltárása 1945 után nem indulhatott meg. Ennek magyarázata az új politikai rendszer intencióiban keresendő, melynek eredményeként ez a kérdés az elmúlt évtizedekben az ún. kényes témák közé került. Az 1945 után kialakult marxista történetírás a nyilasokat saját céljaira kívánta felhasználni, s ami ebbe az irányított történetszemléletbe nem fért bele, az ellenkezett a hivatalos felfogással és kutathatatlanná, publikálhatatlanná vált. Ennek eredményeként napjainkra a magyarországi szélsőjobboldali mozgalmak története csak felemás módon került feltárásra.
Tanulmányunkban megkíséreltük bemutatni az 1930-as években megalakult első magyar nemzetiszocialista pártok létrejöttének körülményeit és területi elhelyezkedésüket. E pártok közül a legjelentősebbek a Böszörmény Zoltán által 1930-ban, Meskó Zoltán országgyűlési képviselő és Pálffy Fidél által 1932-ben, valamint a Festetics Sándor által 1933-ben alapított pártok voltak. Ezek a szervezetek az 1930-as évek közepén már több tízezres tagsággal rendelkeztek, elsősorban a falusi lakosság körében. A pártok az ország területét felosztva szervezkedtek, Böszörmény az Alföldön, Meskó és Pálffy a Dunántúlon, Festetics pedig – akinek pártja 1935-ben két képviselői helyet is szerzett – az ország különböző területein. Az évtized második felében a szélsőjobboldali pártok körében átrendeződés következett be, melynek eredményeként Meskó és Festetics pártjai hanyatlani kezdtek, tagságuk pedig szinte egységesen átlépett az új nemzetiszocialista pártokba, elsősorban Szálasi Ferenc nyilaskeresztes pártjába. Az új mozgalom radikálisabb propagandával jelentkezett, megkísérelte egyesíteni a különböző szélsőjobboldali pártokat és kapcsolatot tudott teremteni a kispolgárság és a középosztály, valamint az ipari munkásság egyes rétegeivel. E pártokon kívül megszerveződtek olyan nemzetiszocialista pártok is, amelyeknek a vezetői régi parlamenti politikusok voltak, ilyen volt például Imrédy Béla exminiszterelnök szervezete. Ezek a pártok parlamentáris keretek között igyekeztek a befolyásukat növelni. A szélsőjobboldali pártok térnyerését 1938-tól elősegítette a megváltozott európai politikai helyzet is. Mindezen folyamatok eredményeként az évtized végére a nemzetiszocialista tábor Magyarország második legerősebb politikai erejévé vált.
Magyarországon a Munkásőrség megalakítása nem volt előzmények nélküli, hiszen erre korábban nemzetközi, és magyar példák is akadtak. A hazaiak közül az MKP, később MDP Rendező Gárda volt a legfontosabb. Ezeket a mintákat alapul véve szervezték meg 1957 elején az MSZMP párthadseregét.
A megalakítás nem volt zökkenőmentes, hiszen ahhoz, hogy felállíthassák ezt a testületet, először a pártot kellett újjászervezni. Ugyanakkor többféle elképzelés is volt azzal kapcsolatban, hogyan nézzen ki a struktúrája. 1956 decemberében „Népőrség" szervezéséről készült egy tervezet, ebben azonban nem szabályozták pontosan, hogyan rendeljék alá a testületet az MSZMP-nek. A következő elképzelés az üzemi munkás fegyveres őrségek felállítása volt 1957 januárjában, ezeket kizárólag a gyárakban szervezték volna meg, tagjaik a munkájuk mellett teljesítették volna a szolgálatukat. Egyik tervezet sem felelet meg, így 1957. január 28-án készült egy harmadik, amelyet kisebb változtatásokkal a következő napon az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága elfogadott, és megszületett a Munkásőrség. A testületre vonatkozó szabályokat egy törvényerejű rendeletben és egy kormányrendeletben is szabályozták. A gyárakban a későbbikben iparőrségeket szerveztek.
A testület országos parancsnokát a KB (IKB) javaslata alapján a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nevezte ki. Az első parancsnok a korábbi RG vezető, Halas Lajos lett. Az alsóbb parancsnokok kinevezésébe is az illetékes pártszervek jelentős beleszólással rendelkeztek. A testület tagjai közül majdnem mindenki MSZMP tag is volt egyben. Az országos parancsnokság mellett területi (megyei és budapesti) parancsnokságokat is szerveztek, nekik voltak alárendelve a városi és járási, illetve a fővárosban a kerületi parancsnokságok. A testület létszáma 1957 nyarán már közel 30 ezer fős volt, 1958 első felében 40 ezer fős lett. Pisztollyal, karabéllyal, géppisztollyal, és géppuskával, 1958-tól páncéltörő ágyúval is felszerelték őket.
A Munkásőrséget tulajdonképpen a korábbi Rendező Gárda mintájára állították fel, a testület 1989-ig működött, a későbbiekben a feladatai jelentős mértékben bővültek.
Szemle
E SZÁMUNK SZERZŐI:
Baráth Magdolna PhD, osztályvezető, ÁBTL
Feitl István főigazgató-helyettes, Politikatörténeti Intézet
Kiss Dávid PhD-hallgató, ELTE BTK Jelenkori Magyar Történeti Program
Kocsis János Balázs PhD, városszociológus és várostörténész, BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék, Társadalmi és Térbeli Kutatások Központja
Klestenitz Tibor történész, doktorjelölt, ELTE BTK
Kozári Monika PhD, MTA Doktori Tanács Titkársága, szakreferens
Paksy Zoltán PhD, főlevéltáros, Zala Megyei Levéltár
Papp István PhD, történész-levéltáros, ÁBTL
Sipos András PhD, főlevéltáros, Budapest Főváros Levéltára