Tanulmányok
A tanulmány a Finnország és az antifasiszta koalíció között létrejött fegyverszünet megszületését mutatja be. Kiemeli, hogy a finn fegyverszüneti egyezmény egészen sajátos esetet jelentett a náci csatlósállamokkal kötött fegyverszünetek között, mivel nem járt katonai megszállással és a legkisebb mértékben korlátozta az ország szuverenitását. Ennek okai közül kiemelhető, hogy a finn hadszíntér nem esett a fő irányba és ezért a szovjet vezetés nem kívánt felesleges áldozatokat hozni a Berlin irányába történő előrenyomulás helyett, valamint az, hogy a téli háború tapasztalatai nyomán a finnekkel hajlandóak lettek volna tárgyalni is. Bár az 1944 tavaszán lezajlott megbeszélések eredménytelenül zárultak és a finn vezetés végül kénytelen volt rosszabb feltételekkel megelégedni, a szovjet vezetés még így is egyedül Finnországgal volt hajlandó alkudozni, sőt akár a szövetségeseivel közösen elfogadott alapelveket – a feltétel nélküli megadás elvét – is negligálni.
A tanulmány három dél-kelet-európai értelmiségi példáján keresztül mutatja be, hogy a két világháború között milyen jellegű intellektuális válaszok és reakciók születtek a világ válságaként értelmezett problémákra. A szerző a román Emil Cioran, a bolgár Janko Janev és a szerb Justin Popović munkáit segítségül hívva három lehetséges és tipikus viszonyulást mutat meg. Ezekben közös, hogy mindhárman a nemzeti közösség ősi értékeit és gyökereit keresve képzelték el egy új, a krízist meghaladó világ és egy új Európa eljövetelét, de javasolt gyógymódjuk mégis alapvetően különbözött. Cioran a technikai civilizáció modernitását próbálta ötvözni a tömegek mozgósításával és az erőszakon keresztül történő megtisztulással, a náci Németoszág példáját követve, Janev a mitikus paraszti világ életmódjához, értékeihez és világlátásához való visszatérést javasolta, rámutatva, hogy ez lehetne a még kevéssé megrontott balkáni népek hozzájárulása az új világhoz, míg Popović az ortodoxia emberképének érvényre juttatásában látta a lehetőséget Európa megváltására.
A Tanácsköztársaság bukása után alapvető kérdés volt, hogy az antant és szövetségesei által meg nem szállt országrészt ki fogja pacifikálni, és helyreállítani a belső rendet. Hasonló súlyú kérdés volt, hogy az 1918-19-ben, a forradalmak korában kompromittálódott emberekkel szemben katonai vagy polgári szerv fog-e eljárni. A tanulmány az utóbbi problémakört járja körbe esemény- és jogtörténeti szempontok alapján. Kitér Horthy Miklós és Károlyi Gyula ebben a kérdésben, még Szegeden folytatott vitájára épp úgy, mint a különböző tiszti különítményesek akcióira. A politikai ügyek esetében – ami a katonák szemében az esetek döntő többségében egyszerű kémelhárítási ügy volt – még Horthy kormányzóvá választása után is hatásköri viták voltak a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium között. Míg előbbi a rendőrséget, addig utóbbi a tiszti különítményeket, majd az un. „T" osztály látta a legalkalmasabb szervnek az ilyen jellegű ügyek kezelésére. Azonban a '20-as évek elején lezajlott szélsőjobboldali akciók, az ott felvetődött személyi összefonódások, valamint az ország nemzetközi presztízsének helyreállítása a rendőrséget hozta helyzetbe. 1922-ben ugyan felszámolták a „T" osztályt, de működése nem múlt el nyomtalanul. A kérdés csupán az volt, hogy a hadsereg mikor veti fel újból, hogy nemcsak segítené, hanem irányítaná is, az un. politikai nyomozásokat, hisz volt már erre példa.
A tanulmány az 1947-es országgyűlési képviselő-választások során a Magyar Kommunista Párt által elkövetett visszaéléseket járja körül a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei választókerület forrásait elemezve. Az idézetekkel gazdagon illusztrált szöveg igyekszik a végeredményre gyakorolt hatásukat is összevetve a lehető legpontosabb képet megrajzolni a különböző választási manőverekről. Először a választásokat megelőző, választójogból történt törvénytelen kizárások kérdését vizsgálja. Ezt követően az országban elsőként, a másodlagos forrásokon és az egymástól jelentősen eltérő becsült adatokon továbblépve egy teljes választókerület valamennyi szavazóköri jegyzőkönyvét és a hozzájuk mellékelt ideiglenes névjegyzékkivonatokat tételesen összesítve pontosítja a „kékcédulás" csalás mértékének számadatait. Végezetül a választási végeredmény utólagos manipulálásának vármegyei nyomait és arányait tárja az olvasóközönség elé, rámutatva, hogy a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei adatok alapján a választási eredményt az eddigi becslések alsó hatrárához közeli mértékben módosíthatták a csalások, de ezzel kapcsolatban általános érvényű megállapításokat csak további hasonló vizsgálatok alapján tehetünk.
Miközben Franciaországban az úttörő társadalomtudományi kutatások - elsősorban a kulturális transzferek módszere - hatására a kommunizmus és az államszocializmusok kulturális dimenziója felértékelődni látszik, Magyarországon a Rákosi-korszak kultúrpolitikája továbbra is kívül esik az érdeklődés körén. Annak ellenére, hogy a kulturális kapcsolatok korabeli kiüresedéséről és totális elszíntelenedéséről bennünk élő homogén kép árnyalásra szorul. A tanulmány a Franciaországgal bonyolított könyvcsereforgalom példáján elemzi az irodalompolitika hangsúlyeltolódásait nyelvi, tematikai, valamint műfaji szempontból, kiemelt figyelmet szentelve a desztalinizáció által kiváltott minőségi és mennyiségi fordulatnak. Rámutat arra, hogy amíg az export és az import kibontakozási lehetőségét egyaránt korlátozta az, hogy a francia kommunista kiadó- és terjesztővállalatok, s maguk az alkotók is szoros pártirányítás alatt álltak, az 1953-as fordulat nyomán a magyar kiadók együttműködése kibővült a francia „haladó" szerzők és kiadók körével. Kiemelt figyelmet kapnak a „hibás kiadások", melyek a politikai szélirány gyors változásaira és a kommunista pártok között a művészetpolitika tekintetében fennálló fáziseltolódásra vezethetők vissza, s mindezek hátterében röviden ismertetésre kerülnek a korszak művészetpolitikai irányelveit és a szervezeti struktúrákat érintő módosulások.
"A nagy világon e kívül?" Emigráció, haza, politika
A tanulmány egy 1929 augusztusában, a magyar állami ünnepen, roubaix-i emigráns magyar munkások között kitört verekedés elemzésével próbál rávilágítani a korabeli viszonyok és a későbbi historiográfiai interpretációk összefüggéseire. A kommunista és katolikus munkások között kitört verekedés és a nyomában következő hatósági eljárás egyrészt módot ad arra, hogy az ekkor több tízezer főt számláló franciaországi magyar munkáskolónia politikai és társadalmi tagoltságáról képet kapjunk, másfelől bemutatja a verekedés mögött ható erőket. A tanulmány kiemelten foglalkozik Pécsi Anna és Borovi József témába vágó kutatásaival és azok historiográfiai megítélésével. Az írás a továbbiakban ismerteti az emigrációs magyar kommunista mozgalom közösségszervező törekvéseit, illetve a párizsi magyar követség törekvését ugyanezen kolónia megszervezésére. Az 1929-es év több szempontból is fontos állomás a magyar-francia kapcsolatok történetében: Bethlen István miniszterelnök párizsi látogatásával párhuzamosan felavatják a Párizsi Magyar Házat, elindul a kormányzathoz és a követséghez közelálló Párizsi Magyarság című lap, társadalombiztosítási kezdeményezésekre kerül sor, és szóba kerül egy Collegium Hungaricum felépítése a Cité Universitaire campusán. A budapesti kormányzathoz hű erők vidéki terjeszkedése és a Francia Kommunista Párt (s benne a magyar szekció) fokozódó szektásodása áll a Szent István-napi verekedés hátterében, ezekre összpontosít a tanulmány.
1956 után a Kádár-kormányzat konszolidációs korszakát részben restauráció, részben Kalmár Melinda kifejezésével élve "politikai szanálás" jellemezte. A megtorlási időszak számos intézkedés folytonosságot mutatott a Rákosi-rendszerrel, ám egészen új módszereket is bevetettek az "ellenségek" semlegesítéséhez: már mindjárt az elején kialakult az, amit később puha diktatúrának neveztek. Noha rövidesen világossá vált, hogy az 1956-1957-ben elmenekültek áradatának többsége - összetételénél fogva - nem lesz ellensége a régi-új rendszernek, a Kádár-kormányzat mégiscsak szükségesnek tartotta egy átfogó és több évre előre vetített terv kidolgozását, amely megcélozta az emigráció minden rétegét. Ez a Kádár-kormányzat számára nem csak a már meglévő, ellenségesnek tartott emigráció "kikapcsolása" miatt volt szükséges, de az itthon maradt rokonok nagy száma, vagyis "legitimációs" törekvései miatt is fontos volt. Ez a politika, ami egészen 1989-ig működött, különböző megtorló eszközök mellett minden jellegű (az úgynevezett fekete, szürke és fehér) propagandát használt, és nagy költséget és intézményrendszert igényelt. Ennek központjában állt a rendszer szempontjából ellenséges emigráció bomlasztása, a baráti emigráció támogatása, és a semleges emigráció pozitív befolyásolása a Kádár-kormányzat iránt. Kialakult a rendszer számára a "kedves honfitárs", ám természetesen csak az volt kedves honfitárs, aki nem agitált a rendszer ellen: vagyis már az emigrációval kapcsolatban is érvényes volt "az aki nincs ellenünk, velünk van" jelszó. Ami kívülről nézve kiegyező és ártatlan gesztusnak tűnt a magyar pártállam részéről a világ magyarsága irányában, mint például a konzuli útlevél, a Magyarok Világszövetségének szerteágazó munkája, vagy a külföldön élő magyarok számára nyújtott itthoni egyetemi ösztöndíjak, az a háttérben valójában kemény politika és minden egyes ilyen "gesztus"-t megelőző, hónapokig történő elemzés volt. Kiszámították a célcsoportot és a várható hatást. A Kádár-rendszernek ilyen irányzatú fellazítási politikája között kétségtelenül sikeres volt, és ritkán maradt el a megkívánt hatás.
A Nemzeti Színház, a nemzeti kultúra egyik jelentős szimbóluma épületének 1965-ben történt lebontásával a társadalom nagy része nem értett egyet A felrobbantott épület helye emlékhellyé vált. A politikai döntéshozatallal szembeni társadalmi konszenzus talán egyik leglátványosabb példája az, hogy nagy tömegek többször is hajlandóak voltak adakozni a Nemzeti Színház új otthonának felépítésére a későbbi évtizedek folyamán. A társadalmi diskurzusban szinte állandóan jelen volt a színházépület felépítésének igénye. Ezt a politikai döntéshozók is támogatták, életben tartották, szükség esetén a saját céljaiknak megfelelően kihasználták. Szinte egymást követték a korszakban a színház elhelyezése és az épület felépítése körüli viták. A tanulmány áttekinti azokat a minisztériumi előterjesztéseket, párthatározatokat és következményeiket, melyek a színház felépítésére indítandó társadalmi akciókat irányozták elő, elsődlegesen a külföldön élő magyarok között folytatott propagandamunkára és gyűjtésre koncentrálva. Mindemellett kísérletet tesz arra, hogy a rendelkezésre álló forrásanyag segítségével rekonstruálja a „Magyar Kultúra Barátainak Egyesülte" fedőnevet viselő állambiztonsági fedőszerv létrehozásához vezető utat, és annak működését, melyen keresztül képet alkothatunk egy, a Nemzeti Színház eszméjét kihasználó, az 1980-as évek második felében a nyugati emigráció irányába működő hírszerző szervezet munkájáról.
Szemle
E SZÁMUNK SZERZŐI:
Ablonczy Balázs PhD, egyetemi adjunktus, ELTE
Csönge Attila levéltáros, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár
Egry Gábor PhD, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Fülöp Mihály kandidátus, egyetemi magántanár, Debreceni Egyetem
Havas Péter ny. tudományos főmunkatárs, MTA PTI
Hitchins, Keith professzor, University of Illinois, Urbana-Champaign
Klenjánszky Sarolta történész, PhD-hallgató
Kovács Csaba PhD-hallgató, ELTE
Kovács Tamás PhD, történész, Magyar Országos Levéltár
Licskó György kandidátus, ny. egyetemi docens, BME
Ring Orsolya levéltáros, Magyar Országos Levéltár
Szabó Juliet történész, doktorandusz