Kádár nyugaton
A tanulmány az MSZMP első titkárának és a Francia Szocialista Párt, majd az V. Köztársaság elnökének kapcsolatába enged bepillantást. A két politikus, illetve pártjaik kapcsolata az 1970-es években vált erősebbé, miután a kommunista és munkáspártok meghirdették az imperializmus elleni egységfront politikáját, ami lehetővé tette az együttműködést a nem kommunista nyugat-európai pártokkal is. Ez egybeesett a magyar vezetés törekvésével is, hogy a Nyugat felé történő nyitás révén tegyen szert gazdasági előnyökre. Mitterand számára, aki a baloldali pártok összefogásával szeretett volna hatalomra kerülni, a kapcsolat szintén előnyökkel kecsegtetett.
A két politikus elképzelései hasonlóak voltak a kommunista és a szocialista-szociáldemokrata pártok közti ideológiai ellentétek mérséklése kapcsán is, valamint a békés egymás mellett élés elvének érvényre juttatásában. Mitterand számára Kádár egy felelős, sikeres, népi támogatással rendelkező vezető volt, Kádár pedig felismerte, hogy Mitterand a legesélyesebb a francia baloldal hatalomra juttatására, ezért 1981-ben még a szovjet szándékok ellenére is támogatta; részben ennek eredményeként még Moszkva is közvetítésre kérte fel. Mitterand 1982-es budapesti látogatása, valamint a francia segítség a pénzügyi problémák megoldásában pedig jelezte, hogy a tisztelet kölcsönös volt; Mitterand számára Magyarországon keresztül vezetett az út a keleti blokk országaihoz.
A tanulmány áttekinti Kádár János 1977-es római látogatását, illetve ennek kapcsán a magyar pártvezető olaszországi megítélésének változását hatalomra kerülésétől 1989-ig. Az olaszországi látogatás, valamint a pápai audiencia történelmi áttörést jelentett a magyar vezetés számára. A párt első titkára első alkalommal látogatott el egy NATO- és EGK-tagállamba, vatikáni fogadtatása pedig az egyház és az állam közti viszony rendeződésének világos jele volt.
1956-os hatalomra kerülését követően Kádárt főként a forradalom leverésének tükrében ítélték meg Olaszországban, noha nem hiányoztak az árnyaltabb értelmezések sem, például Indro Montanellié. A rendszer fokozatos enyhülése nem kerülte el az olasz sajtó figyelmét sem, és az 1977-es látogatás idejére már ez volt a Kádár-kép domináns eleme. Az első titkár személyesen is jó benyomást tett a sajtóra, magabiztosságával és taktikus, de nem merev válaszaival. Az út egyúttal a kezdete volt a nyugati elfogadását jelképező látogatássorozatnak is, míg az Olasz Kommunista Párttal főként a nemzetközi munkásmozgalom és az eurokommunizmus problémáit tárgyalták meg.
A tanulmány a magyar–nyugatnémet kapcsolatokon belül Kádár János és Willy Brandt személyes viszonyára koncentrálva mutatja be a két ország közeledését az 1960-as évek végétől. A Német Szövetségi Köztársasághoz fűződő viszony a kelet–nyugati kapcsolatrendszer sok szempontból leginkább neuralgikus pontját jelentette. Elmozdulásra csak az 1960-as évek végétől került sor, mindenekelőtt a Willy Brandt által meghirdetett Ostpolitik, valamint az NSZK–szovjet viszony rendezése nyomán. Az MSZMP már az 1960-as évek második felétől kereste a kapcsolatot a nyugatnémet szociáldemokratákkal, a kapcsolatfelvétel hivatalossá tétele azonban csak a nemzetközi viszonyok alakulása függvényében vált lehetővé.
Kádár és Brandt már csak az után került személyes kapcsolatba, hogy a szövetségi kancellár lemondani kényszerült, és az SPD képviselőjeként és az informális diplomácia aktív szereplőjeként vett részt a nemzetközi életben. Ennek megfelelően a Kádárral való érintkezésében a leszerelés, a kelet–nyugati és az észak–déli viszony kérdései mellett fontos szerep jutott a szociáldemokrácia és a kommunista pártok ideológiai szembenállása enyhítésének is.
A forrásközlés W. Avarell Harriman, veterán amerikai diplomata, Carter elnök megbízottja 1978-as kelet-európai útjának kulisszái mögé enged betekintést. Harriman utazásának célja mindenekelőtt a nemzetközi viszonyokat terhelő feszültségek – az emberi jogok helyzete a Szovjetunióban, SALT-tárgyalások stb. – rendezéséhez való hozzájárulás volt. Ennek keretében Budapesten találkozott Kádár Jánossal, akinek amerikai megítélése 1956 óta alapvető változáson ment keresztül. Az egykor páriának tekintett Kádárt immár sikeres és taktikus vezetőnek tartották, és Harriman nem csak az USA és Magyarország kapcsolatainak rendeződése miatt kereste fel, hanem azért is, hogy közvetítésre kérje a szovjet–amerikai viszonyban tapasztalható problémák megoldása érdekében. Ezzel együtt a másik felkeresett ország, a különutas külpolitikát folytató Románia sokkal fontosabb volt az Egyesült Államok számára, részben a Moszkvától való távolságtartása, részben ugyancsak közvetítői szerepe miatt Kína felé.
A tanulmány a 20. századi magyar–spanyol hivatalos kapcsolatokat tekinti át, mindenekelőtt a diplomáciai viszony helyreállításnak folyamatát elemezve. A két ország vezetőinek ideológiai közelsége a húszas években, majd a Franco-rendszer első néhány évében a háború miatt nem vezetett ugyan szoros kapcsolatok kiépítéséhez, de megalapozta az 1945 utáni emigráció kialakulását Spanyolországban. A háborút követő első évtizedben a két ország legfeljebb informálisan vett tudomást a másikról, Magyarország az emigráns köztársasági kormányt ismerte el, míg a Franco-rendszer a magyar emigrációt tekintette az ország hivatalos képviselőjének. Miután a spanyol gazdasági integrációs törekvések kudarcot vallottak, Spanyolország gazdasági nyitást kezdeményezett kelet felé is. Ezzel elkezdődött a két ország közeledése, a kereskedelmi, majd a konzuli képviseletek megnyitása. Végül 1977-ben, már Franco bukását követően került sor a nagykövetek cseréjére, a diplomáciai viszony rendezésére.
Tanulmányok
A tanulmány az 1950-es évek koncepciós pereinek és a hasonlóképpen konstruált rehabilitációs eljárásainak részleteibe enged betekintést egy esettanulmány alapján. Villányi Andrást, a gazdasági rendőrség korábbi nagy hatalmú vezetőjét a Rajk-per „mellékpereként" lefolytatott eljárás során a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és deviza-bűncselekmény címén ítélték halálra és végezték ki, mindenekelőtt azért, mert Rajk László közvetlen munkatársa és bizalmi embere volt, ráadásul hatásköri és személyi konfliktusba keveredett Péter Gáborral.
Pere jól mutatja a koncepciós eljárások jellegzetességeit, ahogy azt is, hogy a rehabilitációs folyamat nem sokban különbözött a korábbi jogi procedúrától. Éppen úgy politikai megrendelést kellett teljesítenie – ezúttal leginkább homályban hagyni a valódi felelősök kilétét –, és lehetőleg úgy törölni a korábbi ítéletet, hogy azért a vádlottak még se teljesen tisztán kerüljenek ki a helyzetből. Villányi esetében ez azt jelentette, hogy bár jogi értelemben tisztázták ugyan, de a zavaros pénzügyeket továbbra is a szemére vetették. Ez utóbbiak azonban, mint az a rehabilitációs eljárás dokumentumaiból is kiderül, éppen a kommunista párt korábbi gazdasági terjeszkedéséhez, annak fokozatosan kiépülő vállalatbirodalmához és illegális gazdasági ügyeihez kapcsolódott.
A tanulmány a magyar zsidó identitás 1945 utáni alakulását kívánja körüljárni antropológiai módszerekkel, életútinterjúk révén. A fokozatos jogfosztás, a kiszolgáltatottság, a holokauszt traumájának különböző generációk közötti feldolgozási lehetőségeit és a megtörténthez való viszonyt, valamint a zsidósághoz tartozás megélésének különböző lehetőségeit és helyzeteit nyolc interjún keresztül próbálja meg bemutatni. Az interjúalanyok mind 1945 után születtek, tehát azokat a generációkat képviselik, amelyek számára a történtek nem jelentettek személyes élményt és egy, a zsidóság számára a megelőzőhöz képest többszörösen is más világba illeszkedtek be. Nagyon különböző élményeik a vallással, a holokauszttal, az antiszemitizmussal stb. találkozva nem rendeződtek egységes emlékezetbe, sokkal inkább a zsidósághoz és magyarsághoz való viszony sokszínűségét emelik ki.
A tanulmány az Olasz Kommunista Párt átalakulásának történetét tekinti át az 1980-as évek végétől kezdve napjainkig. A párt átalakulásának igényét a névváltoztatás kérdése jelezte először. Ez, noha látszólag egyszerű probléma volt, valójában az alapvető megújulás kívánalmát jelezte, természetesen a berlini fal leomlásának összefüggésrendszerében. A rendszerváltozások nem hagyták érintetlenül a nemzetközi szociáldemokráciához közeledő OKP-t sem, sor került a kapcsolatfelvételre a kelet-európai ellenzéki szervezetekkel is, miközben az olasz politikai rendszer alapvető átalakulása lehetőséget kínált a párt számára, hogy más baloldali és balközép erőkkel szövetkezve kormányra kerüljön. Az OKP már az 1970-es években függetlenedett Moszkva irányvonalától, az irányváltás azonban felszínre hozta a párt belső megosztottságát is. A hosszas belső vitákat követően meghozott döntés végül a pártszakadáshoz, egy hagyományokhoz ragaszkodó, kisebb, kommunista és egy, a szociáldemokrácia felé forduló nagyobb alakulat létrejöttéhez vezetett. Az átalakulás, az olasz baloldal újrarendeződésének folyamata még ma is tart.
Szemle
E számunk szerzői
M. Szebeni Géza, kandidátus, ny. követ
Andreides Gábor, PhD, Magyar Távirati Iroda
Sziklai István, történész, MTA-ELTE Pártok, pártrendszerek, parlamentarizmus kutatócsoport
Borhi László, kandidátus, tudományos főmunkatárs, MTA TTI
Matilde Eiroa, egyetemi tanár, III. Károly Egyetem, Madrid
Molnár János, PhD hallgató, Debreceni Egyetem
Pankovits József, kandidátus, ny. tudományos tanácsadó, Politikatörténeti Intézet
Liska Márton, PhD-hallgató, ELTE
Lázok Klára, PhD hallgató, Teleki Téka, Marosvásárhely
Székely Gábor, MTA doktora, egyetemi tanár, ELTE
Somlai Katalin, tudományos munkatárs, '56-os Intézet